A doktori disszertáció a „dekolonialitás” [decoloniality] és az „új diplomáciatörténet” [New Diplomatic History] keretein belül vizsgálja négy muszlim marokkói követ/utazó szellemi tevékenységét a kora újkori Európában (16-18. század). A történettudomány hagyományosan szűkebb látókörben vizsgálta a muszlim diplomatákat, leginkább az európai modernitás iránti vonzalmukat vagy annak elutasítását hangsúlyozva. Ez a disszertáció ezzel szemben a dekolonialista megközelítés segítségével világít rá a kora újkori marokkói követek európai modernitásra vonatkozó mélyreható intellektuális kritikájára és diplomáciai elkötelezettségére. Bemutatja, hogy a muszlim követek Földközi-tengeren átnyúló tevékenysége hogyan tette lehetővé a kora újkori Európával való, felekezeteken átívelő intellektuális találkozásokat, és hogyan segítette elő olyan fogalmi és etikai formációk létrehozását, amelyek egyszerre építettek a helyi muszlim jogtudományi és intellektuális ismeretekre, valamint az európai mediterrán és atlanti intellektuális történelemre, ezzel kialakítva az általam iszlám [Islamicate] diplomáciának nevezett keretrendszert. A disszertáció az útleírásaik intellektuális és diplomáciai jelentőségét azáltal tárja fel, hogy rávilágít a különböző (helyi, mediterrán és atlanti) fogalmak és szempontok nem nyugati központú alkalmazására, amely feltárja a kora újkori iszlám diplomácia és a felvilágosodás szerinti diplomáciai magatartás elveinek kon/divergenciáját. Ebből a célból vezetem be a dekolonialista hermeneutika fogalmát, amely az Én saját intellektuális és vallási kontextusán belüli megértését hangsúlyozza, még mielőtt kultúrák közötti összehasonlító elemzésekbe bocsátkozna. Ez egyfajta dekolonialista diskurzus a gadameri filozófiai hermeneutikával, amely kétirányú: 1) hangsúlyozza annak szükségességét, hogy a muszlim utazók intellektuális és vallási hagyományait figyelembe vegyük, még azelőtt, hogy az európai társadalmakkal való találkozásaikat vizsgálnánk; 2) vizsgálja a diskurzusaikat lehetővé tevő anyagi feltételeket, valamint azokat az értelmezési kereteket, amelyekben az ilyen diskurzusok értelmezhetőek voltak/nem voltak értelmezhetőek. A dekolonialista hermeneutika alkalmazásával ez a kutatás a nem nyugati intellektuális és diplomáciai vállalkozások árnyaltabb megértését szolgálja, túllépve a modernitás nyugat-centrikus fogalmain alapuló leegyszerűsítő elemzéseken. Ezekre a szövegekre olyan lehetőségekként tekinthetünk, amelyek az iszlám nemzetközi politikában betöltött szerepének és a muszlim követek nemzetközi ügyek lebonyolításában tanúsított intellektuális éleslátásának megértéséhez szükségesek.

This doctoral dissertation examines the intellectual contributions of four Muslim Moroccan ambassadors/travelers to Europe during the early modern period (16th-18th centuries) within the framework of decoloniality and New Diplomatic History. Traditionally, historical scholarship has presented Muslim diplomats through a narrow lens, emphasizing their fascination with or rejection of European modernity. However, this study takes a decolonial approach to illuminate early modern Moroccan ambassadors’ profound intellectual critiques and diplomatic engagement with European modernity. It demonstrates how Muslim ambassadors’ ventures across the Mediterranean enabled cross-confessional and intellectual encounters with early modern Europe and facilitated the generation of various conceptual and ethical formations, which attended to local Islamic jurisprudential and intellectual knowledges as well as to European Mediterranean and Atlantic intellectual history to configure what I conceptualized as Islamicate diplomacy. As such, it unravels the intellectual and diplomatic significance of their travelogues by highlighting a non-western employment of various concepts and intellectual acuities (local, Mediterranean and Atlantic) that disclose the con/di-vergences of early modern Islamicate diplomacy with Enlightenment principles of diplomatic conduct. To this end, I introduce decolonial hermeneutics, which emphasizes understanding the Self within its intellectual and religious context before engaging in cross-cultural comparative frameworks. It is a decolonial conversation with Gadamerian philosophical hermeneutics which is two-pronged: 1) it underscores the necessity of considering the intellectual traditions and religious frameworks of Muslim travelers before exploring their encounters with European societies; 2) It is an inquiry into the material conditions that underpinned the possibility of their discourses, and the interpretive frameworks in which such discourses could/not make sense. Through the application of decolonial hermeneutics, this research illuminates a more nuanced understanding of non-Western intellectual and diplomatic ventures, moving beyond the simplistic evaluation based on Western-centric notions of modernity. These texts are interpreted as relevant venues for understanding the role of Islam in international politics and the intellectual acumen of Muslim ambassadors in conducting international affairs.