A számítástechnika természetes módon a vizualitásra épül. A gépek által termelt információkat valamilyen formában közölni kell és erre – ez idáig – a különböző vizuális elemeknél nem találtak jobb megoldást (természetesen sok terület alkalmaz kiegészítő megoldásokat, de a géppel való kommunikáció alapja továbbra is ez). Kezdetben ez – valamilyen formában – papírra vetett számok tömegét jelentette, majd az iparág fejlődésével az ember számára egyre kényelmesebbé, érthetővé vált. Hosszú távon ez olyan lehetőségeket teremtett, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak. Az orvostudomány, az autógyártás, repülőgép-tervezés manapság már elképzelhetetlen lenne nélkülük – a szórakoztatóiparról nem is beszélve. Manapság nagyon ritkán láthatunk olyan filmet, melyben ne alkalmaznának számítógép által generált vizuális elemeket – háttereket, képeket, animációkat.

Ezen vizualitás megvalósítása kezdetben igen nehézkesnek bizonyult. Részben a megjelenítő eszközök különbözősége, részben a hardver kezdetleges volta miatt, hiányzott az összefoglaló eszközrendszer, amely az egyszerű programozást lehetővé tette volna és az eredmény távolról sem volt kielégítő. A használt eszközökkel gyakran még egy egyszerű drótváz-modell megjelenítése is olyan programozói fogásokat követelt, mellyel a kódot szinte a végtelenségig optimalizálni kellett a megfelelő sebesség eléréséhez. A magasszintű programnyelvek megjelenésével ugyan elviekben egyszerűsödött az eszközrendszer, ám a komolyabb műveletek elvégzése még mindig rendszerközeli programozást kívánt. Csak az utóbbi 15-20 évben értek el egy olyan színvonalat – mind hardver, mind szoftver (beleértve az operációs rendszereket, programozói környezeteket, grafikai könyvtárakat, mint például a DirectX vagy az OpenGL) terén, amely már nem követeli meg a rendszerszintű elemek használatát komolyabb vizuális ábrázoláshoz.