A malignus lymphomák kezelése az utóbbi 15 évben sokat fejlődött, ma már rutisnzerűen alkalmazhatunk immunterápiát mint a rituximab, alemtuzumab vagy ibritumomab tixetan. Rendelkezésre áll az autológ és allogén perifériás őssejtszupportáció nagydózisú kezeléssel. A fejlett szupportív kezelés mellett a kemoterápia mellékhatásai jól kivédhetőek. Mindezek ellenére nem tudunk minden beteget meggyógyítani. Minden eddigi kezelési próbálkozás során a saját immunrendszert nem igazán figyelték a terápia közben, holott annak változása, reagálása kulcsfontosságú lehet, különösen a mai immunterápiák esetén, ahol aktív részvételére is számítunk sok esetben. A munkámban 1996-2004 köztött kezelt 238 non-Hodgkin lymphomás betegek kezeléséről számolok be. Bemutatom, hogy mind agresszív és mind indolens lymphomák kezelésével nemzetközi összehasonlítással azonos adatokat értünk el. Rávilágítok, hogy agresszív lymphomák esetén a betegek 22%-át egy éven belül elveszítjük, ennek okai csak részben ismertek. Egy esetet ismertetve beszámolok B-CLL-hez társuló paraneoplastikus pemphigus kezelési problémáiról, majd a betegség sikeres cyclosporin A kezeléséről. Tartósan, 36 hónapon keresztül alkalmazva a cyclosporin A-t a B-CLL remisszióban volt, ami elsősorban T-sejt és B-sejt interakciók gátlásán keresztül volt elérhető. Intracelluláris cytokinprofil meghatározást végeztünk betegeinken. Intracelluláris IL-4 és IFN-gamma meghatározásával elkülönítettem a Th0-Th1-Th2 és Tc0-Tc1-Tc2 T sejteket és meghatároztam ezek arányát. Kezeletlen lymphomás betegek esetén szignifikánsan magasabb Th1 sejtarány ( 28,83% vs. 21,83%) volt a kontrollhoz képest. Remisszióban levő betegeken is hasonló magas értéket kaptunk (30,1% vs. 21,83%). Ugyanakkor a Th2 sejtek aránya jelentősen csökkent a kezelés végére (0,31%), de már a kezelés előtt is szignifikánsan alacsonyabb volt mint az egészséges kontroll csoportban (0,96% vs 1,19%). A Tc0 sejtek esetén kezeletlen betegekben jelentős emelkedést észleltünk (1,3% vs 0,47%). Az emelkedett Th1/Th2 aránya az immunrendszer aktiváltságát, polarizáltságát jelzi, de ennek ellenére nem volt képes a lymphomát eliminálni. Ezt követően ELISA módszerrel meghatároztuk anti-ENA antitestek jelenlétét lymphomás betegekben. Igazoltam, hogy magasabb értékkel rendelkeznek, mint a kontroll csoport (1,85 U/l vs 0,68 U/l). Az emelkedést a kezelés során végig detektáltam. Az emelkedés oka lehet fokozott spontán apoptózis és az autoreaktív klónok eliminálásának csökkent effektivitása. Külön vizsgálva a kemoterápiára jól és rosszul reagáló eseteket nem szignifikáns különbség igazolható. A jól reagáló esetekben fokozatos emelkedést, míg a rosszul reagáló esetekben lassú csökkenést észleltem. A fokozatos emelekdés jelezhet egy kifejezettebb immunválaszt a lymphoma ellen. ELISA módszerrel vizsgálva az anti-kardiolipin antitesteket kezelés előtt a lymphomás betegek esetén mind az IgM és az IgG izotípus esetén emelekedett értékek igazolhatók, melyek csökkennek a kezelés hatására. Külön vizsgálva itt is a jól és rosszul reagáló csoportot, az IgG izotípusú antitest esetén a kezelés végén jelentős emelkedés volt detektálható a rosszul reagáló esetekben. Végül immunterápiát alkalmazva bemutatom egy follicularis lymphomás beteg esetén a kezelés során hogyan csökken, majd emelkedik a B-sejtarány. Ezt összevetem az aktivált T-sejtek arányával. Rávilágítok, hogy a rituximab alkalmazásának időzítése nem feltétlenül volt optimális. Mindezen kisérleti adatok igyekeznek vizsgálni, hogy az immunrendszerben milyen folyamatok zajlanak a kemoterápia vagy immunterápia alkalmazása során. Arra kerestem a választ, hogy rendelkezünk-e olyan mérhető paraméterrel, mely esetleg segíthet minket a terápia vezetése során. A kérdésre a választ csak részben tudom megadni, tekintettel a rendkívüli bonyolultságára.