Valamennyi jogágban alapvetően fontos a jogforrások ismerete, így a nemzetközi jogban is. Nem született olyan nemzetközi egyezmény, amely a nemzetközi jog forrásait tartalmazná, csupán hallgatólagos konszenzus alakult ki az államok között. Mégis találunk utalást az Egyesült Nemzetek Alapokmánya mellékletének a 38. cikkében, amelyből egyértelműen elkülöníthetjük az elsődleges és a másodlagos jogforrásokat. Az előbbihez sorolhatóak a nemzetközi egyezmények és a szokásjog, az utóbbihoz az általános jogelvek, a bírói döntések és a nemzetközi jogtudósok megállapításai. Ahogy a fentebb említett cikk fogalmaz, a Nemzetközi Bíróság az eljárása során ezeket a jogforrásokat alkalmazza, de léteznek Statútumon kívüli jogforrások is, tehát az előbb említett megkülönböztetés nem taxatív jellegű. Mivel dolgozatom alapvetően az elsődleges jogforrások sorába tartozó nemzetközi egyezményekkel foglalkozik, fontosnak tartom elkülöníteni a szintén ebbe a csoportba sorolt szokásjogtól. Amíg a nemzetközi szokásjog az államok gyakorlatából fejlődött ki, addig a nemzetközi szerződések az egyezményben részes nemzetközi jogalanyokat kötő megállapodások formájában jönnek létre. A szokásjog kialakulásánál egyetlen állam befolyása sem lehet döntő jelentőségű, lényeges, hogy több állam meghatározott módon járjon el abban a tudatban, hogy eljárásuk a joggal összhangban van. A másik oldalon lévő egyezmények tekintetében viszont, az érintett államok olyan új jogot alkotnak, amely kötelezi őket, tekintet nélkül az államok korábbi vagy aktuális gyakorlatára. Összességében pedig megállapítható, hogy a végrehajtó hatalom befolyása jóval nagyobb a szerződésekkel kapcsolatban, mint a szokásjog vonatkozásában. Ennek kézenfekvő indoka a szokásjog hallgatólagos kialakulásában van, bár létrejötte felfogható döntések eredményeként is: míg az írott nemzetközi jogi normák a központi szervek közös, együttes, addig az íratlan normák, e szervek külön, de egymásra tekintettel hozott döntéseinek eredményei. A szokásjog vizsgálata során érdemes megemlíteni a Nemzetközi Bíróság megállapítását, amelyet egy 1950-es ítéletében találhatunk meg. A menedékjoggal kapcsolatos Haya de la Torre ügyben Kolumbia és Peru között merült fel vita és Kolumbia érveinek alátámasztásául többek között „az általános amerikai nemzetközi jogot” említette, mint a latin-amerikai államokra vonatkozó regionális szokásjogot. Ezzel kapcsolatban a Bíróság a következőt hangsúlyozta ki: „Annak a félnek, aki az ilyen jellegű szokásra hivatkozik, bizonyítania kell, hogy ez a szokás oly módon jött létre, hogy az a másik félre nézve kötelezővé vált.” A nemzetközi egyezmények megalkotása tekinthető egyfajta tudatos, a hagyományos belső jogi megoldáshoz leginkább közelítő jogalkotásnak. Szerepét mutatja az is, hogy a nemzetközi joganyag jelentős részét teszi ki, az új szabályok bevezetésének legegyszerűbb módja és a jogfejlesztésben is jelentős a szerepe.
Dolgozatomban a nemzetközi szerződések jelentőségének alátámasztásaként vizsgálom a nemzetközi jog és a belső jog viszonyát, az erre vonatkozó hazai és külföldi elméletet és gyakorlatot, majd az Alkotmány ide kapcsolódó 7.§ (1) bekezdését elemzem. Több alkotmánybírósági határozat és törvényjavaslat említése és vizsgálata után pedig rátérek a hatályos szabályozásra, a 2005. évi L. törvényre.