A kosárfonás története meglepően régi időre nyúlik vissza. A régészek már az őskori cseréptöredékek között is találtak olyanokat, amelyek belső felületén vesszőfonásra utaló jelek láthatók. Dániában tőzegláp őrzött meg egy olyan fűzfából készült varsát, amelyet 6-7000 évvel ezelőtt feledett a vízben egy halász. A régészeti maradványok azonban az alapanyag lebomlása miatt ritkák, így az ókori fonott tárgyakról nincsenek adatok.Sok népi tárgy készítését lehet gépesíteni, a kosárfonást azonban nem. A 90-es években megindult a kosárfonók iskolarendszerű oktatása kézműves iskolákban. A nyári táborokban, kézművesfoglalkozásokon tapasztalható nagy érdeklődés azt mutatja, hogy az embereket érdeklik a régi mesterségek. A kosárfonók pedig ma, a III. évezredben is olyan alapanyagból, olyan technikával dolgoznak, mint az a dán halász, akinek varsája hatezer évvel ezelőtt az iszapba süllyedt.Ez a tezaurusz a kosárfonást és a hozzá kapcsolódó fűztermesztést mutatja be, a különböző terméktípusokat, munkafolyamatokat, szerszámokat. Mivel elsősorban a hazai vesszőfonás népi iparművészeti ágát foglalja magába, ezért kimaradtak belőle az egyéb hazai fonóalapanyagok, mint a szalma, a gyékény, a sás, csuhé, a távolkeleti anyagok, mint a bambusz, a peddignád, a tengeri fű és a raffia, illetve a műanyagok. A fogalmak gyűjtésénél különböző kosárfonó tankönyveket, illetve néprajzi műveket használtam fel. Ezekből leszűrhető az a tanulság, hogy azokban a könyvekben, amelyek néprajzi vonatkozásban vizsgálják a kosárfonást, sokkal több tájnyelvi kifejezés található. Ezeket össze kellett vetni a tankönyvek által használt fogalmakkal, s eldönteni, hogy melyik a kosárfonók között használatos változat.