A kitűzött célt tehát sikerült elérni, a hosszú névvel rendelkező fájlok is elérhetővé váltak a DOS ablakokban. A VLFN megoldásának előnye, hogy végő‘ soron egy általános kommunikációs utat nyit a VDM-ek és egy OS/2-es alkalmazás közt,í­gy sok minden másra is használható. Csak hogy a hosszú fájlneveknél maradjunk, könnyen kibőí­thető úgy, hogy a Microsoft Windows DOS-os programok számára használható hosszú fájlneves kiterjesztéseit is emulálja, azaz például a DOS alatt futó újabb tömöí­tő programok is tudnának olyan tömöí­tett állományokat késí­teni, melyekben a fájlok eredeti, hosszú nevükkel szerepelnének. Vannak azonban még hiányosságai és hibái is. Habár az egyszerűbb DOS-os alkalmazásokkal együttműködik, a VDM alatt futtatott Windows 3.11 (melynek az OS/2-be integrált, illetve ahhoz módoí­tott változatának neve WinOS/2) már nem mindenhol tűri meg a VLFN-t. Egyes gépeken fut, másokon azonban nem indul el a WinOS/2, ha az LFN.COM aktí­v. Ennek valósí­nűleg az az oka, hogy a nagyobb memóriaigényű DOS-os alkalmazások arra kényszeí­tik a DOS kernelt, hogy a kevésbé fontos részeit feláldozza, és majd az alkalmazás befejeztével azt a merevlemezr ől visszatöltse. Ez természetesen azt vonja maga után, hogy az LFN.COM iní­tásakor elvégzett átalaí­tásaink elvesznek. Másik probléma, amit az EA pufferelése hoz magával, hogy ha egy EA már bekerült a pufferbe, mindig a pufferbeli érték lesz felhasználva, akkor is, ha közben egy másik OS/2-es program ,,titokban” megváltoztatja azt. Ez valósí­nűleg megoldható lesz az OS/2 egy speciális részének, a SES-nek (Security Enabling Services) teleí­tésével, melynek használatával az egyes fájlrendszer-beli események bekövetkeztéről is tudomást szerezhet programunk. Van tehát még mit jaí­tani rajta, habár a kód alapveő‘en már ellátja feladatát, és használhatónak nevezhető.