Több mint száz év eltelt az 1896. évi XXXIII. tc. hatálybalépése óta, és habár a közbeékelődő szocialista rendszer jogalkotási termékei miatt nem beszélhetünk igazi folytonosságról büntetőeljárásunkban, a mai Büntetőeljárási törvényt vizsgálva ezt mégis nehezen hihető. Ennek oka, hogy a Bp. a maga korában egyedülállóan – még az akkori nyugat-európai szabályozást is megszégyenítően – modern intézményekkel élt, amelyek ilyenformán javarészt alkotói a mai törvénykönyvünknek is. De megtalálhatóak benne mára már kevésbé ismert, elfeledett vagy éppen csak nálunk ma már nem alkalmazott jogintézmények is. Az előzőekre példa a vádtanács, a vizsgálati fogság, a semmisségi panasz, illetve a jogorvoslat a jogegység érdekében, utóbbiakra az esküdtbíráskodás, a vizsgálóbíró és (szerencsére) a halálbüntetés. Szakdolgozatomban éppen ezért a Bp. történetén, szerkezetén és alapelvein túl a mai büntetőeljárásunk által ismeretlen intézményekről is részletesebben írok, s ahol a törvényszövegtől jelentősen eltért, ott megpróbálok kitérni ezek gyakorlati megvalósulására is.