Lajos Fekete, Hungarian Royal Minister Counsellor, Forestry Academy professor is a leading figure in higher forestry education, who achieved indefeasible results in creating Hungarian language education and the Hungarian forestry language. Between 1872 and 1891, he headed the Department of Phytology and Silviculture at the Royal Hungarian Academy of Mining and Forestry in Selmecbánya, and from 1891 until his retirement he headed the Department of Forest Management. He played an important role in the organisation of the Academy campus, the construction of new educational buildings and the development and furnishing of the botanical gardens, as well as in the compilation and development of collections related to the subjects he taught (zoology, entomology, botany, climatology and soil science). Hungarian experiments in forestry began to take institutional form in 1897/98, and Lajos Fekete was responsible for this, as well as for the idea of establishing forestry education on a secondary level. Although he had already exceeded the possible age of retirement in 1894, his tireless work ethic kept him in the Academy. He enjoyed the confidence of the Academy's teaching staff and served as vice-principal in the academic year 1892/93, then as director in the academic years 1897/98, 1898/1899 and 1899/1900, and was also head of the forestry department. At the age of 69, on 1 October 1906, he was retired at his own request, because of his failing eyesight towards the end of his life. Thus, the last serving teacher of the first faculty of the Forestry Academy left the academy chair. On this occasion, he was awarded the title of Minister Counsellor in recognition of his services. In 1910, six years before his death, he received the highest recognition for his work, being accepted as a corresponding member of the Hungarian Academy of Sciences. There is no branch of forestry science in which his work has not left a lasting mark. Despite this extremely productive and diversified career, which produced outstanding achievements in all fields, posterity has treated and still treats Lajos Fekete, whose work and human behaviour can stand as an example to us all, rather cruel.

Fekete Lajos magyar királyi miniszteri erdőtanácsos, erdőakadémiai tanár az erdészeti felsőoktatás meghatározó alakja, aki a magyar tannyelvű oktatás, a magyar erdészeti szaknyelv megteremtésében elévülhetetlen eredményeket ért el. A selmecbányai M. Kir. Bányászati és Erdészeti Akadémián 1872–1891 között a Növénytan–Erdőtenyésztéstani tanszéket, 1891-től nyugdíjazásáig pedig az Erdőrendezéstani tanszéket vezette. Fontos szerepet játszott az akadémiai kampusz, az új oktatási épületek felépítésének szervezésében és a botanikus kertek fejlesztésében, berendezésében, továbbá az általa oktatott tárgykörökhöz (állattan, rovartan, növénytan, klíma- és talajtan) tartozó gyűjtemények összeállításában és fejlesztésében. A magyar erdészeti kísérletek az 1897/98-as évben indulhattak meg intézményes formában, s ez szintén Fekete Lajos nevéhez kötődik, ahogy a középfokú erdészeti képzés létrehozásának gondolata is. Ugyan már 1894-ben meghaladta a nyugdíjazás lehetséges korhatárát, de fáradhatatlan munkabírása továbbra is az akadémia kötelékében tartotta. Az akadémiai tanári kar bizalmát élvezve az 1892/93. tanévben aligazgatói, majd az 1897/98., 1898/1899. és 1899/1900. tanévekben igazgatói tisztet töltött be és ő volt az erdészeti szak vezetője is. 69 esztendős korában, 1906. október 1-jével, saját kérelmére – élete végére meggyengült látása miatt – nyugállományba helyezték, s ezzel az erdészeti akadémia legelső tanári karának utolsó szolgálatban lévő oktatója vált meg a katedrától. Ebből az alkalomból – szolgálatának elismeréséül – a miniszteri tanácsos címet is megkapta. Munkásságáért 1910-ben, hat évvel halála előtt érte a legnagyobb elismerés, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjainak sorába fogadta. Nincs az erdészeti tudományoknak egyetlen olyan ága sem, amelyben tevékenysége ne hagyott volna maradandó nyomot. E rendkívül termékeny, szerteágazó és minden területen kimagasló teljesítményt produkáló életpálya ellenére az utókor meglehetősen mostohán bánt és bánik ma is Fekete Lajossal, akinek munkássága, emberi magatartása valamennyiünk előtt példaként állhat.