Mindenkit foglalkoztat a kérdés: hova fejlődik világunk s a jelenlegi állapotokhoz képest hogyan, milyen társadalomban fog élni a jövő nemzedéke. Ez a gondolat nem új keletű, hisz az embereket mindig is hajtotta a kíváncsiság. Pontosan nem tudjuk ugyan kiszámítani mi, és hogyan alakul majd, azonban páran kísérletet tesznek fantáziáik életre keltésére különböző művészeti ágak – többek között az irodalom és a filmművészet – segítségével. Közülük van, aki inkább a realitás talaján maradva az aktuális korképet gondolja tovább (például: Jevgenyij Zamjatyin, Mi, 1923.), míg mások fantáziájukat jobban szabadjára engedve egy teljesen új, parallel világot tárnak elénk (például: Jean-Luc Godard, Alphaville, 1965). A jóslatszerű jövőképeink között akadnak pozitív kimenetelű alkotások – úgynevezett utópiák – melyekben a már-már szinte egy ideális világ képe rajzolódik ki előttünk (Morus Tamás, Utópia, 1516.), ugyanakkor megfigyelhető, hogy inkább a negatív, pesszimista hangvételű művek vannak többségben ezen a műfajon belül (mint például: Aldous Huxley, Szép új világ, 1932). Ezek az antiutópiák, vagy más néven: disztópiák. Dolgozatomat főként ezekre a disztópikus alkotásokra – mind irodalombéli és filmművészeti – alapozom és ezeknek a típusonként megjelenő különböző motivációit, a művek között felfedezhető hasonlóságokat illetve az esetleges eltéréseket vizsgálom. Dolgozatomban egy összegző elemzést kívánok nyújtani a rendelkezésemre álló szakirodalom feldolgozásával és azok felhasználásával illetve az általam levont konklúziók bemutatásával.