A doktori értekezés az egyes fejezetekben vizsgált részterületek alapján rámutat: a választott korszakban (1869–1949) a Budapest központú magyarországi unitarizmus számarányának megfelelően, sőt, azt olykor felülmúlóan beépült a főváros vallási és kulturális életébe. A bemutatott egyházközségek, az esperesség (püspöki vikáriátus), az egyháztársadalmi szervezetek, a valláserkölcsi nevelésre (iskolai hitoktatásra) fordított kiemelt figyelem, illetve néhány meghatározó személyiség munkája által megfelelő módon képviselte – 4 és sikerült is elfogadtatnia – a felekezet sajátos hitelveit, erkölcsi értékeit, világszemléletét. A Kiegyezés véget vetett Erdély három évszázados különállásának, és a megszülető Osztrák-Magyar Monarchia közigazgatási struktúrája szükségessé tette, hogy erdélyi tisztviselők, hivatalnokok pest-budai minisztériumokban, más közintézményekben vállaljanak állást. Közöttük az unitáriusok számaránya 6-8 százalékra becsülhető. Misszióról tehát nem beszélhetünk: az erdélyi unitárius egyház ekkor már 300 éves múltra tekintett vissza. Új, külföldi eredetű vallási szokások átvételére sem volt szükség: kialakult, megszilárdult az unitarizmus hétköznapi vallásgyakorlata, magyar nyelvű liturgiája. Évtizedekig – Józan Miklós lelkész, későbbi püspöki vikárius Budapestre érkezéséig (1899) – hiányzott viszont az a lelki kohézió, amely a fővárosba rendelt unitárius hivatalnokokat és családtagjaikat igazi közösséggé formálhatta volna. Az első fejezet részletesen bemutatja, milyen körülmények között került sor az első pest-budai nyilvános unitárius istentiszteletre (1869. június 13.). Feltártam annak a hét évig (1869–1876) tartó folyamatnak a lényegi elemeit, összefüggéseit is, amelynek során a fővárosban élő unitáriusok maroknyi csoportja „magán jellemű társaságból” közvetlenül a kolozsvári egyházi központnak alárendelt leányegyházközséggé alakult át. A második és harmadik fejezet a Budapesti Unitárius Egyházközség (BUE) 1948 előtti történetével foglalkozik. A BUE 1881-ben jött létre, a kolozsvári egyházi központ közvetlen fennhatósága alá tartozó, az alakuláskor 202 egyházfenntartót számláló, részben önálló jogi személyiséggel rendelkező anyaegyházközségként. A kis felekezetnek megkérdőjelezhetetlen tekintélyű világi patrónusa is akadt: Jókai Mór, akinek 1877-ben megjelent regénye, az Egy az Isten idealizált képet festett a torockói unitáriusok hősies küzdelmeiről. 1881-ben kezdte meg 14 évig tartó, eredményes szolgálatát az első, Budapestre kirendelt unitárius lelkész, Derzsi Károly. Az 1880-as évek legfontosabb eseménye a Koháry (ma: Nagy Ignác) utcai templomépítés volt, amelynek folyamata – kedvezőtlen külső körülmények, illetve a nagy volumenű beruházások tervezésében és kivitelezésében járatlan unitáriusok által elkövetett sorozatos hibák miatt – hét évig húzódott. A Pecz Samu műegyetemi tanár által tervezett, Róth Miksa üvegablakaival díszített, 1890-ben felszentelt belvárosi templomos ingatlan művelődéstörténeti jelentősége ugyanakkor messze túlmutat az unitárius felekezeti kereteken. A BUE történetében új, több mint négy évtizeden átívelő, a trianoni trauma ellenére is igen gazdag, eredményes korszak nyitánya volt, amikor 1899 őszén Józan Miklós került az egyházközség élére. Józan életútjának és egyházszolgálatának – lelkészi, főtisztségviselői, teológiai, egyháztörténészi és szépirodalmi munkásságának – bemutatása a doktori értekezés egyik súlyponti eleme (4. fejezet), bár az e tárgykörben folytatott kutatásokat korántsem érzem még lezártnak. Esperesi, majd püspöki vikáriusi megbízatásához kapcsolódóan a dolgozatnak ez a szakasza érintőlegesen a vidéki unitárius egyházközségek 5 (Hódmezővásárhely, Polgárdi, Füzesgyarmat, Debrecen, Dunapataj, Kocsord) helyzetével is foglalkozik. Ezek működését nem lehet elválasztani a budapesti unitarizmus történetétől, mert a magyarországi egyházrészre vonatkozó minden fontos döntést Józan Miklós és közvetlen munkatársai hoztak meg a Koháry utcai egyházi központban. A BUE történetének politikai és kulturális aspektusai közül – Pál János lelkész-egyháztörténész munkáihoz is kapcsolódva – a „zsidókérdést” semmiképpen nem kívántam megkerülni. Levéltári kutatások bizonyítják, hogy az ekkor már több ezres lélekszámú egyházközségen belül az antiszemita, fajvédő, illetve antifasiszta, szabadelvű irányzatok egyaránt markánsan jelen voltak. Az egyházközséghez tartozó, széles körben elismert világi személyek közül összegyűjtöttem és értékeltem Székely Ferenc vallás- és közoktatásügyi (később igazságügyi) miniszter, Bedő Albert országos főerdőmester, Kelemen Béla rendőrkapitány, Batthyány Ilona grófnő (a mártír miniszterelnök leánya), valamint a 20. századi egyetemes zenetörténet géniusza, Bartók Béla unitárius egyházszolgálatának mindeddig publikálatlan dokumentumait. A Józan Miklós mellett szolgáló lelkészek közül részletesebben Barabás István és Szent-Iványi Sándor életútjával és egyházszolgálatával foglalkoztam. A dolgozat ötödik fejezete a Budapesti Unitárius Misszióház történetét elemzi, a kezdetektől az államosításig. 1929-ben – jelentős brit és amerikai támogatással, illetve erdélyi és magyarországi közadakozásból – jött létre a főváros második unitárius temploma. A ferencvárosi Rákos (mai nevén: Hőgyes Endre) utcában található Misszióház felekezettörténeti jelentősége a vizsgált korszak utolsó két évtizedében folyamatosan növekedett, ami elsősorban Csiki Gábor missziói lelkész, későbbi püspöki helynök érdeme. A Misszióház egyszerre volt templom és unitárius diákotthon, illetve a magyarországi unitáriusok felekezetközi és nemzetközi kapcsolatainak, egyháztársadalmi szervezeteinek központja. Az 1930-as évek közepétől jelentkeztek a Misszióház gyülekezetalapítási és önállósulási törekvései, amelyek a BUE-val való éles szembenálláshoz vezettek. A kolozsvári egyházi főhatóságok végül úgy döntöttek, hogy a Misszióház felügyelete alatt létrehozzák a Duna-Tiszaközi Unitárius Szórványegyházközséget. Az 1920-as évek elején, Trianon következményeként, Budapest környéki falvakban – Cinkota, Csepel, Kispest, Pestszenterzsébet, Pestszentlőrinc, Rákoscsaba, Rákoskeresztúr, Sashalom, Soroksár, Vecsés – unitárius szórványok jöttek létre, amelyekben a hívek döntő többségét erdélyi menekültek alkották. E szórványokból, Pethő István hitoktató lelkész vezetésével, az úgynevezett Állami lakótelepen élő hívek aktív közreműködésével szerveződött meg a Pestszentlőrinci Unitárius Egyházközség (6. fejezet). A lakótelepen hagyományos székely stílusban felépült templomot 1936-ban szentelte fel Józan Miklós. A doktori értekezés utolsó fejezetének témája a három budapesti unitárius egyházközséghez kapcsolódó, munkájukat segíteni hivatott egyháztársadalmi 6 szervezetek tevékenysége, amely mindeddig teljesen feltáratlan volt. A budapesti Dávid Ferenc Egylet működésének első évtizedében (1901–1910) hasznos, hatékony munkát végzett: kulturális és ismeretterjesztő rendezvényeik jelentősen enyhítették az unitáriusokkal szembeni előítéleteket. 1910 után azonban az egylet – személyi változások, az I. világháború és Trianon hatására – hanyatlásnak indult, tevékenysége formálissá vált. Fiókszervezete, a Brassai Sámuel Unitárius Ifjúsági Egyesület bálokkal hívta fel magára a figyelmet, ahol a jótékonyság mellett revíziós célkitűzések is megfogalmazódtak. A Magyar Unitárius Nők Szövetsége már a trianoni trauma után jött létre. A karitatív célok, a beteg vagy mélyszegénységben élő unitáriusok segítése mellett itt is kezdettől jelen volt a „magyar ügy” képviselete, a békediktátum igazságtalanságának széleskörű nemzetközi megismertetésére irányuló törekvés. A Bölöni Farkas Sándor Unitárius Iparosok és Kereskedők Köre az egyházi keretekből kilépve gazdasági és érdekvédelmi tevékenységet is folytatott. Az 1900 után kibontakozó budapesti unitárius egyháztársadalmi mozgalmak legfontosabb szereplője Perczelné Kozma Flóra írónő volt, aki a hagyományos nemesi-polgári-keresztény értékek mellett a 20. század elejének modern, nagyvárosi világát is meg akarta érteni, s ehhez felnőttként választott vallását, az unitarizmust hívta segítségül.

Based on the areas examined in the specific chapters, the doctoral dissertation points out that in the selected period (1869-1949) the role that the Budapest-centred Hungarian Unitarianism played in the cultural and religious life of the capital was proportionate to its size, sometimes even going beyond that. Through the congregations described, the deanery (episcopal vicariate), the church community organisations, the special emphasis laid on education on 10 religious morality (religious education in schools) and the work of some outstanding personalities, it appropriately represented - and gained acceptance for - the special doctrines, moral values and world-view of the denomination. The Austro-Hungarian Compromise put an end to the 300-year-long separation of Transylvania, and because of the administrative structure of the newly-formed Austro-Hungarian Monarchy, officers and officials from Transylvania needed to seek employment in ministries and other public institutions in Pest-Buda. An estimated 6-8% of them were Unitarians. This means this was not a mission: at this time the Transylvanian Unitarian Church looked backed on a history of 300 years. There was no need to adopt new, foreign religious traditions, either: the everyday practice of Unitarian worship and Hungarian liturgy had already developed. However, there was a lack of spiritual cohesion for decades - until minister, later Episcopalian vicar, Miklós Józan came to Budapest (in 1899) - that could have formed a real community from the Unitarian officials and their families who came to Budapest. The first chapter describes the circumstances of the first public Unitarian service in Pest-Buda (on 13 June 1869) in detail. I explored the main elements and correlations of the 7-year-long process (between 1869 and 1876), through which the ‘private society’ of a handful of Unitarians living in the capital evolved into a filial parish directly under the church centre in Cluj-Napoca (Kolozsvár). The second and third chapters describe the history of the Unitarian Congregation in Budapest (Budapesti Unitárius Egyházközség, BUE) before 1948. The BUE was founded in 1881 as a mother parish, a partially independent legal entity with 202 tax-paying members at the start, directly under the church centre in Cluj-Napoca (Kolozsvár). The small congregation had a highly respectable secular patron, Mór Jókai, who published his novel, Egy az Isten (God is One), in 1877, in which he portrayed the heroic fights of the Unitarians of Torockó in an idealised way. The first unitarian minister sent to Budapest, Károly Derzsi, started his 14-year-long, successful service in 1881. The most important event in the 1880s was the construction of the church in Koháry (today: Nagy Ignác) Street, which lasted for 7 years, because of unfavourable circumstances and the many mistakes made by the Unitarian people, who had no experience in planning and implementing large-scale projects. The property with the church in the city centre, which was designed by Samu Pecz, a professor at the University of Technology, decorated by glass windows by Miksa Róth, and consecrated in 1890, played a significant role in cultural history, going well beyond the Unitarian denomination. The autumn of 1899, when Miklós Józan became the leader of the congregation, was the start of a new period for the BUE. Despite the trauma caused by the Treaty of Trianon, this was a rich and successful period, spanning over 40 years. The description of Józan’s life and his service to the church - his work as a minister, a senior official, a theologian, a church historian and a literary author - is a focal point of the doctoral dissertation (chapter 4). However, I believe that 11 research in this field is far from complete. When describing his work as a dean and later as an episcopal vicar, this part of the dissertation touches upon the situation of other Unitarian congregations in the country (in Hódmezővásárhely, Polgárdi, Füzesgyarmat, Debrecen, Dunapataj, and Kocsord). The operation of these congregations cannot be separated from the history of Unitarianism in Budapest, as every important decision regarding the Hungarian branch of the church were made by Miklós Józan and his direct colleagues in the centre of the church, in Koháry Street. I did not want to avoid dealing with the “Jewish question” when describing the political and cultural aspects of the history of the BUE, also referring to the works of minister-church historian János Pál. Archival research has shown that anti-Semitic and racist, as well as antifascist and liberal movements all had a strong presence in the congregation, which now had thousands of members. From the widely acknowledged laypeople who belonged to the congregation, I collected and evaluated the so far unpublished documents about the service to the Unitarian church by Minister of Religion and Public Education (later Minister of Justice) Ferenc Székely, National Head Forest-Master Albert Bedő, Chief of Police Béla Kelemen, Countess Ilona Batthyány (the daughter of the martyred prime minister), and the genius of 20th century music history, Béla Bartók. From the ministers who served with Miklós Józan, I took a closer look at István Barabás and Sándor Szent-Iványi, their life and their service to the church. The fifth chapter of the dissertation analyses the history of the Unitarian Mission House in Budapest, from the beginning to its nationalisation. The second Unitarian church in Budapest was built in 1929, with considerable support from Britain and the US, and donations from the public in Transylvania and Hungary. This was the Mission House in Rákos (today: Hőgyes Endre) Street in the Ferencváros area, and its significance in the history of the denomination was continuously increasing in the last two decades of the period in question, mostly owing to the minister of the mission, later episcopal vicar, Gábor Csiki. The Mission House was a church, a Unitarian student residence, and the centre of the interdenominational and international relations and church community organisations of the Hungarian Unitarians at the same time. In the mid-1930s, the intention emerged that the Mission House should found a congregation and become independent, which led to a major confrontation with the BUE. The high authorities of the church in Cluj-Napoca (Kolozsvár) finally decided to establish the East-Danubian Unitarian Diaspora Congregation under the authority of the Mission House. In the early 1920s, as a result of the Treaty of Trianon, Unitarian diasporas were formed in villages around Budapest – Cinkota, Csepel, Kispest, Pestszenterzsébet, Pestszentlőrinc, Rákoscsaba, Rákoskeresztúr, Sashalom, Soroksár, Vecsés –, where the majority of the members were Transylvanian refugees. The Pestszentlőrinc Unitarian Congregation was formed from these 12 diasporas, led by religious teacher and minister István Pethő, with active help from churchgoers from the so-called State Housing Estate (chapter 6). The church, built on the housing estate in the traditional Székely style, was consecrated by Miklós Józan in 1936. The last chapter of the doctoral dissertation describes the so far unexplored activities of church community organisations that were related to the three Unitarian congregations in Budapest and supported their work. The activities of the Dávid Ferenc Egylet (Dávid Ferenc Association) in Budapest were effective and useful in its first decade (1901–1910): cultural and informational events were organised, which significantly reduced the prejudices against Unitarians. After 1910, however, the association started to decline and its activities became formal, which was a result of personnel changes, the First World War, and the Treaty of Trianon. Its branch organisation, the Brassai Sámuel Unitárius Ifjúsági Egyesület (Brassai Sámuel Unitarian Youth Association) was known for the balls it organised, where besides charity, revisionist ideas were also discussed. The Magyar Unitárius Nők Szövetsége (Confederation of Hungarian Unitarian Women) was established after the trauma of the Treaty of Trianon. In addition to charity and support to Unitarians who were sick or lived in extreme poverty, the “Hungarian cause” was present from the very beginning, as they intended to raise awareness of the injustice of the dictated peace treaty of Trianon among wide, international audiences. Moving beyond church life, the Bölöni Farkas Sándor Unitárius Iparosok és Kereskedők Köre was an association pursuing economic activities and representing the interests of Unitarian craftsmen and tradesmen. The most important person in the Unitarian church community movements that evolved after 1900 in Budapest was author Mrs. Flóra Kozma Perczel, who wanted to understand not only the traditional patrician-civic-Christian values, but the early 20th century, modern, urban world as well, and to be able to do so, she turned to Unitarianism, the religion she chose as an adult.