Köd, fojtogató köd. Csak a párás üvegre rajzolt öreg fa tud vele dacolni: jégvirágba rajzolt éles barna sávok. Ifjú hősünk ebbe a zord éghajlatú világba érkezik, a függőfolyosók rendszerébe, és megkezdi párbeszédét a Sorssal, tulajdon sorsunkkal.Kétkedés, félelem, oktalan bizakodás kíséri és kísérti, és talán egyetlen biztos pont a hitet és reményt sugárzó természet, az öreg fa biztató jelenléte. Beilleszkedés az ismeretlen közösségbe, ismerkedés az új társadalom törvényeivel, idegenség és szeretetéhség, álomkalauz és elragadtatás, ezek a függőfolyosók "lépcsőfokai". Az öreg fa köd fölé tárt erős ágai azonban azt sugallják, hogy a rideg látszat ellenére minden, ami történik, értünk van és minden - a köd, a napfény, a természet szavakat nem ismerő beszéde - rólunk szól és hozzánk beszél. Mert ha meggondoljuk, hogy a világ szép gépezete mennyi csodálatos dísszel van tele, hogy az évszakok miként váltakoznak a természet nagy harmóniája szerint, nem kétséges, hogy a bensőkben épülő templomoknak is ehhez a külső műhöz kell hasonlóvá válniuk, amelyre ugyan olykor rátelepedhet a köd, de megfojtani nem képes.A Sorssal folytatott párbeszédnek ez a felismerés a lényege.