Az élet fájdalmát enyhítő, elcsitító, és az örömöket felfokozó, édesebbé varázsló eszköz, amely kísér minket hosszú időkön át, korokat és háborúkat átívelve, a bolygó bármely pontján értelmezhető fogalom, de leginkább érzet: a művészet. Ars longa, vita brevis, tartja a latin, és milyen igaz. Az örökösen magunkat tanuló, másokat megfejtő és kérdésekbe botló lényünk mentsvárát jelenti a művészet. Messzire se kell menni, a mai 21. század szépen hozza a kor lenyomatát, a kényelmet, de ugyanakkor a kultúra kiirthatatlan ereje is lángra lobban. Kutatási kérdésként fogalmazódott meg, hogy a mai ifjúság folyton rohanó, örökösen cikázó gondolati mezője vajon még mennyire engedi át magát a magasabb kultúra formáló hatása alá? Felmerül, hogy a digitalizált világ ereje elveszi vajon a teret a színházaktól, könyvtáraktól, hangversenytermektől és kiállítóterektől, vagy van egy örökérvényes ereje, mely magához láncolja az arra fogékonyakat? Hanyatlásnak indult a kultúrafogyasztás, vagy a megváltozott igények generáltak egy újhullámos kínálatot? Hogyan látják ezt az ifjúsággal együtt dolgozó szakértők, pedagógusok, esetleg meg lehet fogalmazni egy módszert, amellyel terelgethető még a fiatalság a művészetek felé? A szakdolgozati tanulmány a 15 évesektől, azaz a középiskolai korosztálytól felfele, a 29 éves korig bezáróan keresi a választ az ifjúság és a kultúra kapcsolatát érintő kérdéseire magyar viszonylatban.