A kilencvenes évek elején a magyar munkaerőpiacot a foglalkoztatás és a gazdasági aktivitás drámai csökkenése, a munkanélküliség ugrásszerű növekedése, a főbb ágazatok és foglalkozások közötti átrendeződése jellemezte. Ezzel párhuzamosan kiépültek és megszilárdultak a foglalkoztatáspolitika jogi és intézményi keretei, jelentősen hozzájárulva a piacgazdaságra való átmenet időszakában gyorsan növekvő és tömeges munkanélküliségből fakadó társadalmi feszültségek mérsékléséhez. A gazdaság stabilizálódását követően jelentősen csökkent a munkanélküliség, majd az évtized utolsó harmadában meginduló dinamikus (4% feletti) gazdasági növekedéssel a foglalkoztatottság és az aktivitás is növekedni kezdett. Napjainkban azonban ismét negatív tendenciák figyelhetőek meg.

A mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya másfél évtized alatt a harmadára zuhant vissza. Ez nemcsak országos szinten okozott problémát, hanem elsősorban azokon a területeken, ahol a termeléshez leginkább kötődő népesség él. Az általam is vizsgált régióban, az Észak-alföldi, valamint a Dél-alföldi régióban él ennek a népességnek a 44%-a. Ez elsősorban a történelmi hagyományoknak és a jó adottságú területeknek köszönhető. A vidéken, községekben, falvakban élők mezőgazdasági kötődésének a száma négyszeres a városban élőkének. Ennek az egyik oka, hogy a falvak lakóinak nincs más lehetősége a jövedelemszerzésre és a megélhetésre. Gondot jelent továbbá, hogy a mezőgazdaságot a kiöregedés jellemzi és csökken az utánpótlás aránya. A munkanélküliség mértéke a legelmaradottabb észak-magyarországi, észak-alföldi és dél-dunántúli térségekben jelentősen megugrott.