Vadászok körében gyakran elhangzik: az őz a jövő nagyvadja; az őz minden vadász nagyvadja; az őz az Alföld nagyvadja — és még sorolhatnám. Ezek reális megállapítások. Hiszen az őzbak sokféle formájú agancsa szép és megbecsült trófea, és az összes többi hazai nagyvadhoz viszonyított több-szörös számából adódóan egyetlen magyar vadász számára sem elérhetetlen. Változatos vadászati módjai, és viszonylag hosszú vadászati idénye maradandó élményt adó sportszerű vadászatot tesz lehetővé.

Élőhely igénye alapján sokkal nagyobb területet foglal el, mint a többi nagyvadfaj, és így — figye-lembe véve elenyésző kártételét is — szemben a szarvas- és vaddisznóállománnyal, ahol a fejlesztés elérte vagy meghaladta a lehetőségek felső határát, az őznél reális állományfejlesztésre van lehetőség. Nem mindig volt ennyire népszerű, ismert és elismert vadfajunk az őz. A század közepéig a töb-bi nagyvad — mindenekelőtt a szarvas — árnyékában maradt, gyakran csak „töltelék" vadként ke-zelték, ahol a vadászatot nem a tervszerűség, hanem az igény szabta meg. Minősége és mennyisé-ge az európai élvonaltól messze elmaradt. Élőhelye a táplálkozás szempontjából kedvezőtlenebb erdős területekre korlátozódott.