A 2013-ban újonnan induló MR részlegként meg volt arra a lehetőségünk, hogy a szigorú szakmai szabályokat betartva kezdjük meg a munkafolyamatok szervezését. A kérdés már csak az volt, hogyan, milyen szabályok szerint fogunk menedzselni, annak fényében, hogy a vizsgálatkérések valószínűleg tömegesen fognak érkezni és a TVK-n belül kell, hogy maradjunk. Nagyon sok MR részlegen esnek abba a hibába, hogy nem próbálják meg szabályozni az előjegyzést, ezáltal a napirendjük kiszámíthatatlan lesz, csak a munkakezdés időpontja biztos, a vége nem, az kérőorvosok pedig természetesnek veszik, hogy a kérésük azonnal teljesül, és halomban kérik a sürgős vizsgálatokat, ha nem kell megindokolniuk sem a sürgősség okát. Kialakul egy ördögi kör, amiből később már nehéz kitörni, szinte lehetetlen. A dolgozók fáradtak és frusztráltak lesznek, ami rövid időn belül kiégéshez vezethet, és a betegek érdekeit sem képviseli, hiszen, akit nem juttatnak efféle előnyhöz, még hátrébb kerülhetnek az előjegyzési rendben, csúszik a terápiájuk. Beláttuk, hogy ezt az elejétől fogva szigorúan kézben kell tartani, ez a mi érdekünk is, a betegek érdeke is, és hosszútávon a klinikusoké is, hiszen így tudjuk azt biztosítani nekik, hogy a valóban sürgős vizsgálataik a meghatározott időn belül elvégeztetnek. Ahhoz, hogy egy MR részleg maximálisan ki tudja szolgálni a betegek érdekeit, a szakrendelések speciális igényeit, és a helyi munkarend se sérüljön, elengedhetetlen a pontos, precíz, szakmai alapokon nyugvó előjegyzési rend kialakítása. Kemény munkával ugyan, de a mi példánk bizonyítja, hogy 5 éven belül kialakítható egy olyan magas szintű együttműködés a társosztályokkal, ami egyébként rengeteg intézményben hiányzik. Rengeteg helyen szembetűnő a „röntgen osztály” alacsony presztízse, ami nagyon könnyen tendenciává is válhatna, sok múlik a menedzsmenten, és hogy mennyire hagyjuk azt, hogy így legyen. És ez nem csupán presztízskérdés, szigorú szakmai okai vannak annak, hogy nem azzal teszünk jót, ha vakon csináljuk, amit a társosztályok kérnek tőlünk, hanem szabályozott keretek közt, a betegek és a magas szintű orvosi ellátás érdekében már az előjegyzésnél kézben tartjuk a működésünket. A szakmai minőségbiztosítás keretein belül célunk, minimalizálni a résztvevők kockázatát, maximalizálni a diagnosztikai információt, monitorozni a készülékek és vizsgálati protokollok teljesítését, a képek paramétereinek ellenőrzését, értékelni a vizsgálatok megfelelőségét, véleményezni a leletezés pontosságát, kezelni a komplikációkat és váratlan eredményeket. Kiemelt szerepet tulajdonítunk a betegbiztonságnak, melynek keretein belül, vizsgálati protollokat vezettünk be, leletsablonokat alkalmazása, struktúrált lelettartalommal dolgozunk, struktúrált vizsgálatkérő lapokat fogadunk csak el. Felmerül a kérdés, hogy ez a dolgozóknak inkább áldás vagy teher? Vajon mindenkinek való egy ilyen szabályozott környezet? Hogyan éli meg a dolgozó ezt a mindennapokban? Megkönnyebbül, amiért kevesebb dologról kell döntenie és beletanulhat egy kész rendszerbe vagy frusztrálja, hogy kevés a szabad mozgástere és gátolva érzi a kreativitását? Elindítottam hát két vizsgálatot, egyet a kollégák, egyet pedig a betegk elégedettségének mérésére. Összevetve az eredményeimet azzal, amit Benjamin R. Gray és Richard B. Gunderman állít a tanulmányában meg kell, hogy állapítsam, hogy valóban van elégedetlenség a kollégák körében a protokollizált munkakörnyezettel kapcsolatban. Ahogyan ők is írják a struktúrált munkakörnyzetet egyébként jónak, kellőnek és biztonságosnak látják, de egyéni mértékben zavarja őket a számszerűsítésük, hogy nem érzik úgy, hogy a személyiségük érvényesül a munkájuk során, és úgy érzik gátolják a szabadságukat, míg más kollégák csak kevésbé érzik ezt. A betegek viszont valóban egységesen elégedettek. A struktúrált munkakörnyezet számukra azt jelenti, hogy a velünk való interakcióik kapcsán minden ponton megkapták azt, amiért itt voltak, a tájékoztatásuk magas szintű, a kollégák készségesek, odafigyelnek rájuk. A vizsgálat során megkapják a maximális odafigyelést, a környezetet tisztának, rendezettnek látják. A dokumentációjuk nem tűnik el, a leletük rendezett, a kérdésükre választ adó. Összességében elmondhatjuk azt, hogy bár a kollégák kedvelik ezt a stabilitást, egyesek úgy érzik, hiányzik nekik a spontaneitás, improvizáció és a kreativitás kiélésének lehetősége. Az viszont kétségtelen a munkafolyamatot nagyon hatékonnyá teszi a szigorúan struktúrált és ellenőrzött környezet.