A foghiány gyakori és összetett probléma, amely nemcsak a rágást és a beszédet, hanem az esztétikát és a páciens életminőségét is jelentősen befolyásolja. Kezelés nélkül hosszú távon a csontállomány leépüléséhez vezet, ami a későbbi rehabilitációt is nehezítheti. A fogászati implantátumok a hiányzó fogak pótlására ma már széles körben alkalmazott, kiszámítható megoldást jelentenek. Az osszeointegráció (a csonttal kialakított stabil kapcsolat) teszi lehetővé, hogy az implantátum hosszú távon terhelhető, funkcionálisan és esztétikailag is megfelelő legyen. Mára a különböző implantátumrendszerek és technológiák gyors fejlődése miatt kiemelten fontossá vált annak megértése, hogy a rendszerek közötti eltérések mely pontokon jelennek meg, és ezek hogyan befolyásolhatják a klinikai kimenetelt. A dolgozat célja ezért az implantátumrendszerek összehasonlító áttekintése, a fő szerkezeti és protetikai különbségek rendszerezése, valamint annak bemutatása, hogy ezek a különbségek milyen előnyöket és kompromisszumokat jelenthetnek a mindennapi gyakorlatban. Az összefoglalás alapján a rendszerek közötti eltérések több szinten értelmezhetők: a makroszkópos kialakítás jelentősen befolyásolhatja a primer stabilitást és a terhelés átadását, ezért a különböző rendszerek ezen a téren lényegesen eltérhetnek egymástól. A hengeres és kúpos implantátumtestek előnyeit egyre gyakrabban hibrid formák igyekeznek kombinálni, egyszerre célozva a stabil rögzülést és a túlzott csontkompresszió mérséklését. A csontszintű és lágyszöveti szintű koncepciók közötti különbség részben a csatlakozási zóna elhelyezkedéséből adódik: csontszintű implantátumoknál az implantátum–felépítmény kapcsolat közelebb kerülhet a kresztális csonthoz, ami a mikrorés miatt potenciálisan hozzájárulhat a korai marginális csontveszteséghez, ugyanakkor az esztétikai zónában sokszor nagyobb protetikai és lágyrészmenedzsment rugalmasságot biztosít. Az egy- és kétrészes rendszerek összevetésének tanulsága, hogy megfelelő indikációválasztás és precíz kivitelezés mellett mindkét megoldás magas túlélési aránnyal alkalmazható, a különbségek inkább a klinikai kompromisszumokban és a tervezési szabadságban jelennek meg. Összeségében kiemelhető, hogy a modern implantátumrendszerek általában jó és kiszámítható eredményeket nyújtanak, azonban nincs univerzális, minden helyzetre optimális megoldás: a hosszú távú siker érdekében a rendszer kiválasztását a páciens anatómiai adottságaihoz, csont- és lágyrészviszonyaihoz, a tervezett protetikai rehabilitációhoz és az elvárt funkcionális és esztétikai célokhoz kell igazítani.