A Európai Unió és az afrikai, karibi és csendes-óceáni országok (African, Caribbean and Pacific countries – ACP) közötti kapcsolatrendszer hosszú múltra tekint vissza, hiszen már az 1957-es Római Szerződés társult tagokként utal a Közösség alapító tagállamainak egykori gyarmataira. A ma 79 tagállamot magában foglaló egységes csoport azonban csak 1975-ben, a Georgetown-egyezmény aláírásával jött létre, kifejezve ezzel azt a szándékukat, hogy a különböző földrajzi és gazdasági adottságuk ellenére a jövőben közösen lépnek fel érdekeik védelmében. A két térség közötti kereskedelmi kapcsolat tehát a függetlenné válást követően is fennmaradt, amit jelenleg négy kereskedelmi rezsim – az Általános Vámpreferencia-rendszer, a „Fegyvereken kívül mindent” elnevezésű rendelkezés, az átmeneti, illetve teljes körű Gazdasági Együttműködési Megállapodások és egyéni szabadkereskedelmi megállapodások - egyidejű működésével szabályoznak a felek. Az EU sokáig a hatalmas összegű pénzügyi segélyek mellett különféle kereskedelmi kedvezményekkel támogatta a Térség fellendülését, azonban az ezredfordulót követően a világkereskedelem egy új, WTO-kompatibilis EU-ACP kapcsolatrendszer létrehozását követelte meg, ahol a hangsúly egyre inkább az együttműködésre helyeződött át. Diplomamunkám során arra keresem a választ, hogy a jelenleg még tárgyalási státuszban lévő Gazdasági Együttműködési Megállapodások valóban hozzá járulnak-e az ACP-országok hosszú távon is fenntartható gazdasági, kulturális és társadalmi fejlődéséhez. A többnyire mesterségesen létre hozott regionális integrációk vajon a gyakorlatban is elősegítik a Térség hatékony integrációját a világgazdaságba?