Dolgozatomban arra keresem a választ, hogy mi a büntetőjog célja és feladata, valamint hogy a büntetőjog alkalmas-e annak a célnak az elérésére, amit egyrészt a társadalom, másrészt a jogtudomány, harmadrészt pedig a mindenkori kodifikációra nagy hatással bíró politika letéteményesei elvárnak tőle. Ennek során elemzés tárgyává teszem a kodifikáció hazai alakulását a büntetőpolitika változásain keresztül, feltárom a kodifikáció legfontosabb mozgatórugóit, és büntetőjogi termékeit. Összevetem őket a vonatkozó statisztikai adatokkal és megvizsgálom, lehet-e bármilyen összefüggésre lelni a kettő között, s ha igen, lehet-e következtetést levonni belőle. Feltevéseimben abból indulok ki, hogy a büntetőjog célja nem azonos a büntetés Btk-ban megfogalmazott céljaival. A büntetőjog valódi célja az, hogy előmozdítsa a társadalom zavartalan együttélését, a társadalmi harmóniát. Milyen eszközökkel képes ezt elérni? Álláspontom szerint a büntetőpolitikai változások, csakúgy, mint a jogot alakító legtöbb tényező szerepe valószínűleg kisebb a vártnál, és semmiképpen sem azonnali. E tekintetben a feltevésemet a számok visszaigazolták. A büntetőjog céljára vonatkozó legfőbb következtetésem tehát az, hogy a büntetőjog nem igazán az egyes társadalmi jelenségekre, elvárásokra, tudományos eredményekre való reagálásával, hanem pusztán azzal tölti be célját, hogy van, hiszen a társadalom számára egyfajta biztonságérzetet ad az, hogy bűn nem marad büntetlenül. E következtetésem azonos álláspontra vezet Szabó András alkotmánybíróval, aki a 23/1990. (X. 31.) AB határozathoz fűzött párhuzamos véleményében kifejtette: „Nem a büntetés hatásossága, célbeteljesítő alkalmassága (…) a büntetésalkalmazás alapja, hanem az az elv, (…) hogy a bűn büntetést érdemel.”