Az egészségügyi ellátásra szoruló személyek gyakran nem tudják képviselni önmagukat, elvben és gyakorlatban is más rendelkezik velük, jóllehet gyakran az ő érdekükben, de tőlük mégis függetlenül. Helyzetük alárendelt az egészségügyi intézményekkel szemben, emiatt pedig jogaik különösen sérülékenyek. A paternalisztikus orvos-beteg kapcsolat a betegeknek sokszor nem teszi lehetővé a beleszólást saját gyógykezelésükbe, így a döntések felettük történnek. Ennek tudatában a figyelem középpontjába került, olyan lehetőségek kialakítása, ahol a betegek panaszait ki lehet vizsgálni és akár orvosolni is intézményen belül, elkerülve ezzel a felesleges, hosszan tartó és költséges hatósági eljárás indítását. A beteg panasza sok esetben olyan bánásmódbeli problémára vezethető vissza, amely megfelelően kiépített orvos-beteg kapcsolattal, valamint jól működő kommunikációval elkerülhető lett volna. A magyar országgyűlés 1997-ben fogadta el az Egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvényt, amely egyik legfőbb erénye a betegjogok megfogalmazása volt, s e betegjogok védelmében a törvény előírta, hogy a kórházakban 2000. január 1-jétől betegjogi képviselők működjenek. Feladatuk, hogy segítsék a beteget vagy annak hozzátartozóját az alapvető betegjogok megismerésében és érvényesítésében, hiszen az egészségügy torz viszonyrendszerében óhatatlanul is lesznek az ellátásukkal elégedetlen, jogaikat megsértve érző emberek.