A bizonyítás szó hallatán az emberek gyakran a bírsági tárgyaláson lezajló eseményekre gondolnak, de a helyzet nem ennyire egyszerű. Bár a bizonyítás főszabály szerint valóban a tárgyaláson történik, az, hogy mely bizonyítékok kerülnek ott a bíróság elé, már sokkal korábban kezdődő folyamat eredménye. A jogos érdekhez fűződő tények kiderítésére irányuló cselekmények összekapcsolódó sorozata tárja fel az ügy szempontjából relevanciával bíró összes körülményt. A bírónak a történeti tények felderítése során a tények meg vagy meg nem történtére vonatkozó bizonyítékokat hordozó úgynevezett bizonyítási eszközöket kell megvizsgálni, amelyek lehetnek okiratok, tárgyi bizonyítási eszközök-polgári perben ilyet ne írjunk), szakvélemények, és a talán legrégebbi bizonyítási eszközök egyike, a tanúvallomás. E bizonyítási eszköz sohasem volt és ma sem az egyedüli, legbiztosabb bizonyítékhordozó, de ettől függetlenül a leggyakrabban alkalmazott eszköze az igazságszolgáltatásnak. Ugyan a büntetőügyekben a mikro nyomok, DNS-azonosítási lehetőségek széles körben alkalmazottak, tanúvallomások nélkül is kellő bizonyossággal megállapíthatók a cselekmények elkövetési eszközei, módja és nem utolsó sorban az elkövető személye. A polgári perben azonban a feleknek nem állnak ilyen eszközök rendelkezésükre, és nem is feltétlenül célravezető. Sokkal fontosabb itt, hogy a felmerülő szakkérdéseket egy független, hozzáértő és alkalmas személy, a szakértő válaszolja meg. Polgári perekben mai napig a tanú és a szakértő a leggyakrabban alkalmazott bizonyítási eszköz.