Az egészségügy humánerőforrás-válsága összetett kérdéskör, kialakulása több okra vezethető vissza és több évtizedes folyamat eredménye. A végzett orvosok közül mindig is kis arányú volt az oktató-kutató hivatást választók köre. Az orvosképzésben az oktató-kutató munkát végző szakemberek szerepe meghatározó a minőségi felsőoktatásban, a magas színvonalú orvosképzésben és az utánpótlás-nevelésben egyaránt. Az általános humánerőforrás-válság azonban kiterjed az egyetemi oktatókra, kutatókra is. A dolgozat célja KSH, OECD és HfA adatbázisok és közölt tanulmányok adatai alapján rövid áttekintést nyújtani az felsőoktatásban dolgozó oktatók és hallgatók létszámadatairól az elmúlt bő két évtizedben, elemezve a kutatás-fejlesztési mutatókat, a végzettek körében az orvosok számának alakulását és az azt befolyásoló tényezőket, kihívásokat. Az adatok alapján elmondható, hogy (1) csökken a magyar hallgatók száma, a népességcsökkenés miatt is; (2) kevesebb magyar orvos végez az egyetemeinken, (3) nő a külföldi hallgatók száma, akik csak tanulni jönnek ide; (4) az oktatók-kutatók száma még így is arányaiban alacsony; (5) bérük nem versenyképes, alacsony, a 2008-as közalkalmazotti bértáblán megragadt; (6) a kutatási infrastruktúra összességében elmarad az EU-s átlagtól; (7) nő a migráció mértéke már a felsőoktatási évek alatt, a végzett orvosok körében pedig extrém mértéket öltött. A tendenciák tehát igen rosszak. Mindezel együtt az oktatói-kutatói életpálya vonzereje alacsony mértékű a fiatalok körében. Az oktatói-kutatói hivatás vonzóvá tételében meghatározó szerepet játszanak az egyetemi oktatók, de fontosak az anyagi lehetőségek: mind a megélhetési, mind a minőségi kutató- és oktatómunka végzését biztosító források tekintetében. Kormányzati beavatkozás nélkül hamar irreverzibilis károsodás következhet be. Önmagában azonban nem csak anyagiakról szólhat egy valódi elhivatottság. Az oktatásban és a kutatásban ez pedig elengedhetetlen.