Az előzetes letartóztatás a terhelt személyi szabadságának jogerős bírói ítélet előtti tartós megvonásával járó kényszerintézkedés, amelyet a bíróság az eljárás eredményességének biztosítása vagy újabb bűncselekmény elkövetésének megakadályozása céljából rendelhet el. Meg kell különböztetni tehát a szabadságvesztéstől, amely szintén a személyi szabadság tartós elvonása, de már jogerős bírói ítélet után. Az egyetemes történeti áttekintés alapján az előzetes letartóztatás elrendelésének két alapvető történeti rendszerét lehet megkülönböztetni: az angolszász és a kontinentális rendszert. Míg az előbbinél főszabály az előzetes letartóztatás, de abból az első perctől kezdve óvadék mellett szabadlábra kerülhet a terhelt, addig a kontinentális rendszer az előzetes letartóztatás elrendelésének a feltételeit határozza meg tüzetesen azzal, hogy főszabályként érvényesül a személyi szabadsághoz fűződő jog. A magyar jog a kontinentális rendszer szerint szabályozza az előzetes letartóztatást.

Az előzetes letartóztatás történeti gyökereitől indultam ki. Elsőként egyetemes történeti áttekintést végeztem el az intézmény római jogi alapjaitól kezdve a középkoron át egészen a mai modern államok szabályozási alapját képező újkori kódexekig, illetve a magyar jogi rendelkezéseket vizsgáltam meg. Áttekintettem az összes olyan magyar jogszabályt, illetve nemzetközi jogi rendelkezést, amely említést tesz az ítélethozatalt megelőző fogvatartásról. A magyar büntetőeljárási kódexeket - 1896-os, 1951-es, 1962-es, 1973-as és 1998-as- pedig részletesen, azok kommentárjainak áttekintésével együtt vizsgáltam.

Az elméleti problémák mellett be kívánom mutatni a magyar joggyakorlat problémáit is. Dolgozatomban be kívánom mutatni a mátészalkai, illetve a nyírbátori Rendőrkapitányságnak az előzetes letartóztatás során alkalmazott joggyakorlatát az esetleges felmerülő kérdéseket, illetve problémákat. „Főleg a bűnvádi eljárás területén látjamagát szemközt a törvényhozó azzal a rengeteg problémával, amelyet az egyéni szabadság jogának összeegyeztetése a közbiztonság érdekeivel állít útjába. Nem az ellentétbe állítás tehát hanem az összeegyeztetés a feladat. Ez a század által a törvényhozó elé állított kérdés…” Csemegi Károly (1882)

Az előzetes letartóztatás elrendelése a politikai változás eredményeképpen 1989. óta kizárólag bírósági hatáskörbe került. Míg korábban a nyomozás során az ügyész jóváhagyásával akár a nyomozó hatóság, illetve 1987-től az ügyész is elrendelhette az előzetes letartóztatást, mára már csak bíróság dönthet a legsúlyosabb eljárási kényszerintézkedésről. A jogalkotó ezzel eleget tett a jogállamiság alkotmányos követelményének.

A szocializmus alatt a magyar büntető eljárásjog azonban nemcsak a fórumrendszer terén maradt el a jogállami követelményektől. A nemzetközi egyezményekben előírtakkal ellentétben ugyanis az a főszabály, miszerint előzetes letartóztatásra csak elkerülhetetlen, végső esetben kerüljön sor. Nemzetközileg elismert elv, hogy lehetőleg más, helyettesítő intézmények szabályozásával kell kikerülni a terhelt fogvatartását, azonban nálunk még nem érvényesül. A helyettesítő intézmények.: lakhelyelhagyási tilalom, házi őrizet a gyakorlatban alig kerültek alkalmazásra vagy ténylegesen nem is helyettesítik az előzetes letartóztatást.

A magyar jogalkotás a rendszerváltás óta sok lépést tett a nyugat-európai országok előzetes letartóztatás végrehajtási szabályaihoz való igazodás érdekében, ezen a téren azonban még van mindig rengeteg bepótolni való van.

Az előzetes letartóztatás foganatosításával problémaként merül fel, hogy a magyar jogalkotás és jogalkalmazás egyaránt messze elmarad a nemzetközi standardtól. A letartóztatott jogállásának a szabadságvesztését töltő elítéltéhez való kapcsolása illetőleg arra való utalás azt a hibás berögződést szemlélteti, miszerint a letartóztatott nem más, mint speciális jogállású un. quasi elítélt. A jogállami szabályozási módszer hiánya, az előzetes letartóztatásban levő jogainak a jelenleginél jóval szélesebb, az ártatlanság vélelmének megfelelő rendezése fontos és sürgős jogalkotói feladat.

A bíróság a nyomozati szakban az esetek döntő többségében a nyomozó hatóság előterjesztésére (ügyészi indítványra) alapítva rendeli el az előzetes letartóztatás anélkül, hogy az előzetes letartóztatást megalapozó körülmények tisztázására kísérletet tenne. A fiatalkorú terhelt kivételével az előzetes letartóztatás elrendelése során tartott meghallgatáson nem kötelező a védő részvétele, a meghallgatás a gyakorlatban csak formaság és nem más, mint az előterjesztés bírói szentesítése.

A gyakorlatban sokat hivatkoznak a szökés, elrejtőzés veszélyére, mint letartóztatási okra, kevés adattal támasztják alá, sőt, általában meg sem kísérlik azok felsorolását. A szökés, elrejtőzés veszélyét többnyire a bűncselekmény súlyára tekintettel tekintik megállapíthatónak, elsősorban arra a „töretlen és egységes”, de alapjában hibás gyakorlatra hivatkozva, hogy ilyenkor nem is kell további adatokra hivatkozni, a bűncselekmény súlya önmagában megalapozza az előzetes letartóztatás elrendelését. A törvényi rendelkezések pontosabb és megszorító értelmezése bizonyára az előzetes letartóztatások számának jelentős csökkenéséhez vezetne. A bíróságnak a tényszerű előzetes letartóztatási okokat - szökés, elrejtőzés, bűnismétlés- mindenkor bizonyítékokkal kell alátámasztania, míg a jövőben megvalósulható, a terhelt jövőbeli magatartására utaló okokat - a tényszerű okok veszélye, kollúzió veszélye- valószínűsíteni kell.

A német mintájú ifjúságvédelmi intézetek és a holland munkaterápia egyaránt elősegítheti a fiatalkorú fejlődését nélkül, hogy a terhelt ki lenne téve a kriminális fertőzés veszélyének. Az adatok azt támasztják alá, hogy a félig vagy teljesen nyitott alternatív intézetekben elhelyezett fiatalkorúaknál a visszaesések aránya jóval alacsonyabb, mint az előzetes letartóztatásba helyezetteknél.

A gyakorlatban tapasztalható a rendőrségi fogdák rossz állapotára és a letartóztatott jogainak nehéz érvényesíthetősége. A letartóztatottnak a védőjével való kapcsolattartását szélesebb körben kellene biztosítani.

A sok hiányos részletszabály mellett a magyar szabályozás legfőbb és leghamarabb orvoslásra váró hibája, hogy a jelenlegi rendelkezések egymással is ellentmondásban vannak. Egyes kérdésekben a RFSZ., míg másokban a Bvsz. tartalmaz részletesebb és megfelelőbb szabályokat, de még arra is akad példa, hogy a Bv. tvr. rendelkezései a legkielégítőbbek. „…az előzetes letartóztatás végrehajtásának részletes szabályait valamennyi végrehajtó szervre irányadó, egységes elvek szerint kell megállapítani” .

Összességében elmondható, hogy az előzetes letartóztatás részletszabályaira nem találunk részletszabályokat az alaptörvényben. Az Alkotmány csak keret jellegű. Ha a jogalkotó még tovább bővíti a szabályozást és engednek a részletezés felmerülő követelményének, akkor ez a folyamat az Alkotmány kereteit is szétfeszítené. A nemzetközi szabályozás mellett a belső jognak is követelményeket kell felállítania. Minél részletesebben rendelkezik az Alkotmány valamely alapjogról, annál inkább kizárja annak lehetőségét, hogy bármely jogszabály ellentétes normákat tartalmazzon az alaptörvényi szabályozáshoz képest.