A narratív orvoslás a hagyományos diagnózis-centrikus szomatikus orvoslás mellett a betegnek a saját állapotára vonatkozó vélekedéseit (narratíváit) is a figyelem középpontjába helyezi. Ezek a narratívák olyan betegség magyarázatokat, félelmeket tartalmaznak, amelyek rossz esetben a vizsgálat után is megmaradhatnak, és további szorongásnak, szenvedésnek, orvosi vizsgálatoknak, komorbiditásnak lehetnek a kiindulópontjai. A kutatásban egy háziorvosi rendelésen történt vizsgálat után véletlenszerűen kiválasztott 100 beteggel készítettem egy célzott 7 kérdésből álló interjút. Három narratívát vizsgáltam meg. A vizsgálatot megelőző váróterminek elnevezett, a vizsgálat utáni, kimenetinek elnevezett, és az orvosi narratívát. Mindegyiknek meghatároztam a fő tartalmi elemeit, és erre vonatkoztak a kérdések. A vizsgálatot megelőzően a betegek ötven százalékának volt érzelmileg jelentős narratívája, de kétharmadukról ez a vizsgálat közben nem derült ki. Az érzelmileg jelentős, ezért az orvostól figyelmet érdemlő narratíva nagyobb valószínűséggel volt jelen idősebb betegeknél, valamint olyanoknál, akiknek akut betegségük diagnózisa bizonytalan volt, illetve krónikus betegséggel gondozásra jártak. A betegek kimeneti narratíváját és az orvosi narratívát összehasonlítottam. Ez meglepő eltéréseket mutatott, például a szükséges kezelésre vonatkozóan. Méréseim alapján a rendelés narratív szemléletű kiterjesztése az átlagos rendelési időkeretet nem haladja meg. A leírt szemléletű gondolkodás csak a beteg által hozott problémáknak a teljesebb megoldására fókuszál, a betegelégedettséget maximálja, viszont nem terjeszti ki a figyelmet a teljes rendszerre, amelyben a beteg él. Cserébe könnyen elsajátítható, a betegek által jól elfogadható és időben gazdaságos.