Közöm van hozzá: Társadalmi felelősségvállalás és részvétel a debreceni Csokonai Nemzeti Színházban

Abstract

Értekezésem a kortárs magyar vidéki kőszínházi működés egyik kevéssé vizsgált területét elemzi: a társadalmi felelősségvállalás és a részvételiség intézményi megvalósulását. Vizsgálatom középpontjában a debreceni Csokonai Nemzeti Színház áll, különös tekintettel művészetközvetítő műhelyére, a Csokonai Ifjúsági Program (CSIP). Dolgozatom célja egyrészt a népszínház fogalmának kortárs újraértelmezése, másrészt annak empirikus vizsgálata, hogy a részvételi és színházi nevelési programok miként járulnak hozzá a kulturális hozzáférés demokratizálásához és a közintézményi társadalmi felelősségvállalás (PSR) megvalósításához. Elméleti keretemben a népszínház történeti és fogalmi alakulását vizsgálom, rámutatva arra, hogy a fogalom a hazai színházi diskurzusban gyakran reflektálatlanul jelenik meg. Amellett érvelek, hogy a 21. századi népszínház nem pusztán repertoárpolitikai kategória, hanem intézményi attitűd: a színház, mint fórum, amely teret ad a városlakók megszólalásának és aktív részvételének. A művészetközvetítés és a színházi nevelés elméleti meghatározásakor Jean Caune mediációelméletére, valamint Cziboly Ádám és Bethlenfalvy Ádám munkáira támaszkodom. A fenntarthatóság kulturális dimenzióját Jon Hawkes nyomán értelmezem. Empirikus kutatásomat 2020 és 2025 között végeztem, kevert módszertannal: kérdőíves felméréssel (250 diák), fókuszcsoportos beszélgetésekkel, félig strukturált interjúkkal és intézménymegfigyeléssel. A kvalitatív elemzést Clifford Geertz interpretatív szemlélete inspirálta. Mintegy 80 osztálytermi színházi nevelési előadást figyeltem meg, valamint közösségi színházi projektekben vettem részt alkotó-résztvevő megfigyelőként. Az eredmények igazolják, hogy a részvételi programok mérhető társadalmi hatást generálnak: megváltoztatják a fiatalok színházról alkotott képét, növelik a kulturális részvételt, és elérik a hagyományosan alulreprezentált csoportokat. A programok alacsonyabb karbonlábnyommal működtethetők, és intézményi szinten is hatást gyakorolnak: demokratikusabb kommunikációs és alkotói mintákat jelenítenek meg. Kutatásom arra a következtetésre jut, hogy a részvételiség nem csupán pedagógiai vagy esztétikai kérdés, hanem a kulturális intézményeket érintő strukturális kihívásokra adott válasz. A Csokonai Nemzeti Színház esettanulmánya azt mutatja, hogy a művészetközvetítő tevékenységek integrálása a kőszínházi működésbe hozzájárul a népszínház fogalmának kortárs újradefiniálásához, és megalapozza a kulturális intézmények fenntarthatóbb, etikusabb és demokratikusabb működését.

My dissertation analyzes a little-studied area of contemporary Hungarian municipal theater: the institutional implementation of social responsibility and participation. My research focuses on the Csokonai National Theater in Debrecen, with particular emphasis on its theatre’s education unit, the Csokonai Youth Program (CSIP). The aim of my thesis is, on the one hand, to reinterpret the concept of people's theatre in a contemporary context and, on the other hand, to empirically examine how participatory and theater education programs contribute to the democratization of cultural access and the implementation of public social responsibility (PSR) in public institutions. In my theoretical framework, I examine the historical and conceptual development of people's theatre, pointing out that the concept often appears unreflectively in Hungarian theater discourse. I argue that 21st-century people's theatre is not merely a category of repertoire policy, but an institutional attitude: theater as a forum that provides space for city dwellers to speak out and actively participate. In defining the theory of art mediation and theater education, I draw on Jean Caune's theory of mediation and the works of Ádám Cziboly and Ádám Bethlenfalvy. I interpret the cultural dimension of sustainability following Jon Hawkes. I conducted my empirical research between 2020 and 2025 using a mixed methodology: questionnaire survey (250 students), focus group discussions, semi-structured interviews, and institutional observation. The qualitative analysis was inspired by Clifford Geertz's interpretive approach. I observed approximately 80 classroom theater education performances and participated in community theater projects as a creative participant-observer. The results confirm that participatory programs generate measurable social impact: they change young people's perceptions of theater, increase cultural participation, and reach traditionally underrepresented groups. The programs can be operated with a lower carbon footprint and also have an impact at the institutional level: they exhibit more democratic patterns of communication and creation. My research concludes that participation is not only a pedagogical or aesthetic issue, but also a response to structural challenges affecting cultural institutions. The case study of the Csokonai National Theater shows that integrating arts education activities into traditional theater operations contributes to the contemporary redefinition of the concept of the people's theater and lays the foundation for a more sustainable, ethical, and democratic operation of cultural institutions.