Modern büntetőeljárási jogunk - a bizonyítékok szabad értékelése elvének jegyében- a bizonyítási eszközök egyenrangúságát hirdeti, nem állítva közöttük érték vagy fontossági sorrendet. Az eljárási joggyakorlat tükrében mégis azt mondhatjuk, hogy az „egyenlők közül” ma is kiemelkedik két személyi jellegű bizonyítási eszköz, mégpedig a tanú és a terhelt vallomása. Szakdolgozati témaválasztásom ez utóbbinak, mint a büntetőeljárás központi alanyától származó bizonyítási eszköznek a bemutatására esett. Témaválasztásom indoka abban áll, hogy a terhelt vallomásának elméleti-tételesjogi megközelítése, valamint gyakorlati jelentősége közé a mai napig sem került egyenlőségjel. Napjaink bizonyítási gyakorlatában is fokozott érdeklődésre számot tartó kérdés az, hogy maga az eljárás alá vont személy miként nyilatkozik a terhére rótt cselekmény elkövetéséről, a mai elmélet mégis tagadja a terhelt vallomásának, különösen beismerésének kiemelkedő jelentőségét, elvetve a kötött bizonyítás rendszerének megjelenése óta ismert, a címben szereplő kifejezéshez kapcsolódó tételt, miszerint „a beismerő vallomás a bizonyítékok királynője”.