A disszertáció témája az 1831-es magyarországi kolerajárvány története a báró Perényi Zsigmond királyi biztos felügyelete alá tartozó északkelet-magyarországi területen, a galíciai határvidéken és Máramaros, Szatmár, Ugocsa vármegyékben. A kutatásaink kettős irányai egyrészt az 1831-es magyarországi kolerajárvány mélyebb megismerésére, másrészt Perényi királyi biztosi szerepének feltárására összpontosult. A központi utasítások és rendeletek, a lokális védekezés gyakorlati feladatait irányító vármegyei intézkedések, az ezek között kulcsszerepet játszó királyi biztosok tevékenysége, illetve a közöttük létrejött kommunikáció fennmaradt nyomai feltárják számunkra, hogy milyen módon zajlott a járvány elleni védekezés és hogyan hatottak egymásra a szereplők a döntések meghozatalában. Munkánkkal egyrészt a járvány elleni küzdelemnek ezen eddig kevésbé kutatott és feltárt kezdeti szakaszát mutatjuk be, másrészt az országos járványhelyzet kialakulásától a Perényi Zsigmond királyi biztosra bízott területek járványtörténetét a királyi biztosi tevékenységgel a középpontban. Megállapítást nyert, hogy Európa konzervatív hatalmai a centralizált és határozott fellépést választották, amely elsősorban a külső határok, majd a fertőzött területek lezárásában és az izolációkban nyilvánult meg. A Habsburg Birodalom mintaként szolgált a többi állam számára is, mivel a déli határvédelme, a korábbi pestisjárványokkal szembeni fellépése egy sor bevált eljárásrendet rögzített, amely révén egy alaprendelkezés is létrejött és ez jelentette az alapját a Magyar Királyság területén elindított intézkedéseknek is. Az értekezés egyik innovációjának tekinthető a kolerajárvány, a létrehozott államhatalmi védekezési eljárások és a következmények időbeli elkülönítése és a kezdeti fázisnak a vizsgálata. A védekezés preventív szakasza a galíciai járványhelyzettől és a királyi biztosok határszélre történő kiküldetésétől ugyanis sikeresnek tekinthető. A rendelkezések és a helybeli védekezés harmonizálása a királyi biztosok feladata volt. Tevékenységüket közel sem lehet általánosan megítélni, míg a kezdeti védekezési időszak sikeres volt, az 1831 júniusától jelentkező megbetegedési hullám összeomláshoz vezetett. Perényi vélekedése szerint a hirtelen és nagy erővel terjedő járványt nagyrészt a lakosság visszás cselekedetei, a rendszabályok be nem tartása, illetve az engedetlenség okozta. A kezdeti stádiumtól érintett területeken a bezárások hosszú ideje jelentős gondokat okozott. A járvány enyhülésének folyamata során megfigyelhető a védekezés központi narratívájának megváltozása. A társadalmi feszültség, a lezárások által okozott ellátási problémák a hatóságokat az enyhítések irányába terelte. Perényi királyi biztosi teendőinek egyik fő kérdésköre ebben a szakaszban a máramarosi só szállításának és eljuttatásának biztosítása lett a régió központjaiba. A védekezési feladatok irányítása és végrehajtása az ország szinte teljes területén jelentkező járványhelyzetben már tűzoltásnak tekinthető, a lakosság életkörülményeinek biztosítása, az ellátási problémák vették át a központi szerepet. A több hétig tartó bezárások elégedetlenséget váltottak ki, amely sok helyen zavargásokhoz is vezettek. A vizsgált régióban elmaradt a kiterjedt felkelés, amely azzal is magyarázható, hogy Máramarosban a kamarai fennhatóság és a gyéren lakott hegyvidéki területek nem voltak erre alkalmasak, de azzal is, hogy Ugocsában és Szatmárban is az általános elégedetlenségre válaszként a királyi biztostól is enyhítő rendelkezések érkeztek, illetve Bereg és Máramaros vármegyében jelentős katonaság állomásozott a járványveszély kezdetétől, továbbá ebben a két vármegyében található uradalmak és kamarai birtokok jobbágyait sikerült kordában tartani. A járvány negatív demográfiai hatásai országos szinten rendkívül jelentősek voltak. Az általunk vizsgált területeken megállapíthatjuk, hogy jelentősen enyhébb lefolyása volt a járványnak az ország többi területéhez képest. Kutatásaink eredményeként megállapítható, hogy Perényi nagy odaadással végezte a rá bízott feladatát, jelentős helyismerettel rendelkezett, otthonosan mozgott ezen a terepen. A központi utasítások betartását viszont minden esetben végre kellett hajtania és azt a vármegyei igazgatással, a koleraügyi bizottságokkal is betartatni. Az értekezés Perényi Zsigmond személyén egy olyan eddig kevésbe kutatott és feltárt tisztség ismertetését tartalmazza, amely eddig nem került a történeti kutatások fókuszába. A Perényi Zsigmond királyi biztos fennhatóságára bízott területek járványtörténeti eseményeinek vizsgálata pedig az 1831-es kolerajárvány ismeretanyagait gazdagíthatja. / The subject of this dissertation is the history of the Hungarian cholera epidemic of 1831 in the north-eastern part of Hungary, in the Galician border region and in the counties of Máramaros, Szatmár, and Ugocsa, under the supervision of the Royal Commissioner Baron Zsigmond Perényi. The dual direction of our research has focused on a deeper understanding of the cholera epidemic in Hungary in 1831 and on Perényi’s role as royal commissioner. The surviving traces of central instructions and decrees, the county measures that governed the practical tasks of local defence, the activities of the royal commissioners who played a key role in these, and the communication between them, reveal how the epidemic was controlled and how the actors interacted in the decision-making process. This work presents both the initial phase of the fight against the epidemic, which has been less researched and explored so far, and the history of the epidemic in the territories entrusted to Royal Commissioner Zsigmond Perényi, with the activities of the royal commissioners at the centre. It was found that Europe’s conservative powers opted for centralised and decisive action, mainly through the closure of external borders and then the isolation of infected areas. The Habsburg Empire served as a model for other states, as its defence of its southern borders and its response to previous plague epidemics laid down a set of best practices, which led to a basic arrangement and formed the basis for the measures taken in the Kingdom of Hungary. One of the innovations of the thesis is the temporal separation of the cholera epidemic, the established state power protection procedures and the consequences, and the examination of the initial phase. Indeed, the preventive phase of the defence from the epidemic situation in Galicia and the dispatch of the royal commissioners to the border areas can be considered a success. It was the task of the royal commissioners to harmonise the regulations and local defence. Their activity can hardly be universally judged: while the initial period of protection was successful, the wave of disease from June 1831 onwards led to a collapse. In Perényi’s view, the sudden and powerful spread of the epidemic was largely caused by the population’s misbehaviour, non-observance of the rules and disobedience. The long period of closures caused significant problems in areas affected from the initial stage. As the epidemic abated, a change in the central narrative of protection was observed. Social tensions and supply problems caused by closures pushed the authorities towards mitigation. One of the main concerns of the Royal Commissioner Perényi at this stage was to ensure the transport and delivery of Máramaros salt to the centres of the region. The management and implementation of protection tasks in an epidemic situation in almost the entire country can be considered as fire-fighting, with the central role being taken over by the provision of living conditions and supply problems. The closures, which lasted for several weeks, sparked discontent and led to riots in many places. In the region under study, there was no widespread uprising, which can be explained by the fact that in Máramaros the chamber’s jurisdiction and the sparsely populated mountainous areas were not suitable for this, but also by the fact that in Ugocsa and Szatmár, too, the royal commissioner issued mitigating orders in response to the general discontent. In Bereg and Máramaros counties, a large military force was stationed from the beginning of the epidemic, and the serfs of the manors and the chamber estates located in these two counties were kept under control. The negative demographic impact of the epidemic was very significant at national level. In the areas under consideration, the epidemic was significantly milder than in the rest of the country. It can be said that Perényi was particularly dedicated to the task entrusted to him, had considerable local knowledge and was at home in the field. However, he had to comply with the central instructions at all times and enforce them with the county administration and the cholera committees. In the person of Zsigmond Perényi, this thesis presents an account of an office that has been little researched and explored, and which has not been the focus of historical research until now. The study of the epidemiological events in the territories under the jurisdiction of Royal Commissioner Zsigmond Perényi can enrich the knowledge of the cholera epidemic of 1831.