A depresszió reprezentációinak és oki tényezőinek vizsgálata

Dátum
2014-05-29T09:08:56Z
Folyóirat címe
Folyóirat ISSN
Kötet címe (évfolyam száma)
Kiadó
Absztrakt

A depresszió a mai ember számára minden szempontból feltehetően az egyik leggyakoribb „lelki csapás”. Azonban az, hogy a depresszió nem csupán az újkor jelensége egyebek mellett abból is kiderül, hogy már az ókori filozófusokat és papokat is foglalkoztatta, noha ők még melankóliának (búskomorságnak) nevezték. A melankólia fogalma később áldozatul esett annak a változásnak, amelynek következtében a pszichiátria elsődlegesen orvosi tudománnyá változott, vagyis a pszichiátria abban a pillanatban megszabadult a melankólia fogalmától, mihelyt alávetette magát az orvoslás tudományos paradigmájának. Romano Guardini mindezt azzal magyarázza, hogy a melankólia vagy búskomorság túlságosan is fájdalmas, és túlságosan is mélyre hatol az emberi lét fundamentumaiban ahhoz, hogy az a tudományos paradigma számára értelmezhető legyen. Míg a sztoikusok klasszikus morálfilozófiai írásai, valamint Schopenhauer és Kierkegaard filozófiája, majd pedig a modern, 20. századi egzisztencialista filozófia képviselői mind az emberi léthelyzetből fakadó szenvedés elviselésére „buzdították” az egyént – nem is beszélve a szenvedés keresztény szellemiség szerinti üdvösségszerző értékéről – addig a tudomány a modern korszellem értelmében többek között például az antidepresszánsok szabadalmasításával az egyén szenvedéstől való „megszabadítását” tűzte ki céljául (a piacépítő törekvések mellett). Könnyen belátható azonban, hogy a szenvedés nélküli, boldog élet gyakran nagy illúzió csupán. Míg a korábbi történelmi korok azt sugallták, hogy az élet tele van nehézségekkel, problémákkal, addig a modern korszellem inkább azt sugallja, hogy az ember remek, mindenre képes, az emberi lehetőségeknek és boldogságnak nincs határa. Az új embertípus legfontosabb tulajdonsága a mérhetetlen szabadság, a korlátlan lehetőségek érzete, az önkorlátozás és tilalmak teljes mellőzése. A modern korszellemet tehát sokkal kevésbé hatja át az a tény, miszerint az egyén szenvedésre is predesztinált, mindezt pedig sok esetben a modern kor zabolátlan hedonizmusa hivatott álcázni. Az életet szenvedésfolyamként felfogó „pesszimista” filozófiákat felváltani látszik a „Be happy!” és a „Keep smiling!” attitűd, éppen ezért tartósan szomorúnak lenni manapság „törvényen kívülinek”, és valamelyest „elüldözendő betegségnek” is számít. A szakirodalom a depresszió különböző fajtáiról és fokozatairól számol be, kezdve a könnyű, helyzetfüggő, pszichoreaktív depressziótól a neurotikus és az élettörténetben formálódó depresszión keresztül egészen a pszichotikus vagy endogén, primer depresszióig. Ismerjük ezeken túl az álcázott (larvált) depressziót is, amely mindenekelőtt „szomatikus” tünetek mögött rejtőzik. Beszélhetünk továbbá az életkorok összefüggésében gyermek- és serdülőkori depresszióról, terhességi és szülés utáni depresszióról, involúciós- és időskori depresszióról stb. – hogy csak a legismertebbeket soroljuk fel. A szomorúság és a szenvedés fogalmával a tudomány nem igazán tud mit kezdeni; annál inkább tud a depresszió előbb felsorolt konstruktumaival, amelyeket a klinikai terminológiában is használnak, s amelyekről hangoztatják, hogy nem összekeverendő és egybemosandó a hétköznapi szomorúsággal. Hiába azonban annak hangoztatása, hogy a mindennapi élet kisebb-nagyobb viszontagságai által előidézett rosszkedv és szomorúság nem egyenlő a depresszióval, a köznyelv mégis nagyon szabadon használja a depresszió kifejezést. Olyannyira, hogy a szomorúság, a boldogtalanság, a bánat, az elkeseredés, a csalódás, a veszteség érzései gyakran a depresszió vagy divatos rövidítésben a „depi” szóban találják meg közös nevezőjüket. Manapság az unalom, az üresség, a magányosság érzései is könnyen a depresszió szóban találhatják meg közös asszociációs centrumukat; a szenvedés, a tartós szomorúság és a depresszió határai tehát a gyakorlatban is egyre összemosódottabbá váltak. Guardini szerint az orvosok és a pszichológusok sok találó dolgot mondanak a depresszió okairól és alsóbb strukturális elveiről, amelyek sokszor nem is többek, mint banalitások. Fontos megjegyeznünk, hogy a depressziós zavarokat számos esetben az információfeldolgozás negatív eltolódásánál egy még általánosabb és alapvetőbb torzulás is jellemzi. E torzulás pedig az egyén ontológiai dimenzióját érinti, vagyis a léthez fűződő legáltalánosabb kapcsolatát. Éppen ezért a depresszió és a melankólia lényege semmiképp sem ragadható meg az ember lényegének figyelembevétele nélkül. S mivel az ember lényege legfőképp önnön létezésében, egzisztenciájában rejlik, abban hogy miként nyilvánul meg ittléte, éppen ezért a depresszió kérdésköre legalább annyira ontológiai probléma is, mint amennyire biológiai, pszichológiai, szociális, vagy társadalmi probléma. De mi is valójában a depresszió és milyen feltételezett oki tényezők állhatnak mögötte? Tanulmányunkban többek között ezen kérdések vizsgálatára is kitérünk.

Leírás
Kulcsszavak
depresszió, interdiszciplinaritás, oki tényezők, etiológia, pszichodinamikus megközelítés, biológiai megközelítés, tanuláselméleti megközelítés, kognitív megközelítés, pszichoszociális megközelítés, szociokulturális megközelítés, melankólia, egzisztencialista filozófia, egzisztencialista pszichológia, medikalizáció, társadalomkritika, kvalitatív vizsgálat, tartalomelemzés, egyéni reprezentációk
Forrás