A könyv a Márai-irodalom kevéssé ismert területére kalauzolja el az olvasót. Az emigrációbeli publicisztikára fókuszálva annak a gondolatnak a megvilágítására törekszik, ami az első világháború után megerősödő, s az író szerint az 1950-es évek közepéig tartó krízishangulatra felel. A Szabad Európa Rádió „vasárnapi krónikása" termékenyen ötvözi az évtized előtti „őrjáratok" vándor-toposzát a Pesti Hírlap-beli publicista gyakorlatával, miközben tudatosan a „homéroszi műfaj" megelevenítésén fáradozik. Az állandó beszéd számára írói identitása és a közösségi integritás megerősítésére egyaránt alkalmat adott, hiszen az aktuális tények rögzítésén, a híradáson túl a lényegi kérdések nyilvános újragondolását tette lehetővé. A magyar kultúra külföldi elismerése, európai szervesülése, továbbá az általános emberi értékek szolgálata, a nemesebb célért való ellenállás, a szellemi szabadság, a közöny helyett a részvétel hajlama indította legtöbbször arra, hogy véleményét kifejtse. Vasárnapi jegyzeteinek legegyénibb szólamát az a magyarságféltő és nemzetmegőrző szándék táplálja, ami a térképmetafora sajátos transzformációjában sűrűsödik emberi tartalommá. A két világháború közötti Európában felfénylő katedrálisháló az ötvenes évek elején kontinentális szellemiséget sugárzó városok és alkotó emberek portréiban szövődik olyan csillagtérképpé, amely a vándornak a bizonytalan világban utat mutat...