Magyarországon egyre több a daganatos betegségben elhunytak száma. A kialakult helyzet nemcsak azért kedvezőtlen, mert nagyon sok a fiatal korosztályba tartozó elveszített emberek száma, hanem azért is, mert ezeknek az eseteknek a nagy része megelőzhető, elkerülhető lehetne. A rizikótényezők többsége, mint az alkoholfogyasztás, dohányzás, nem megfelelő táplálkozási szokások mind olyan tényezők, amelyek helyes életmóddal, odafigyeléssel és akaraterővel kiiktatható veszélyforrásokká válhatnak. A szekunder prevencióban a lakossági szervezett szűrések jelentik a legnagyobb fegyvert a rákkal szemben. Annak ellenére, hogy mind a primer, mind a szekunder prevenció megvalósításában a feltételek adottak, a daganatos betegségekből származó halálozások mértéke nem csökken. Hiába az egészségnevelési törekvések, a jól kiépített szervezett szűrési rendszer, a társadalom körében mégsem vált igazán elfogadottá a megelőzés. Felmerül a kérdés, hogy mi lehet az oka, mi állhat a hátterében ennek a kihasználatlanságnak. A távolmaradásnak feltételezhetően összetett okai vannak. Egyfelől társadalmi és demográfiai tényezők is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy valaki elutasítsa a szűrésen való részvételt, másrészt a hozzáférhetőségnek, az egyéni pszichológiai faktoroknak valamint a szűrővizsgálatokkal kapcsolatos információknak vagy éppen hiányuknak is meghatározó szerepük lehet. Vizsgálatom célja ezeknek a szempontoknak a figyelembe vételével megismerni, hogy mit gondolnak az emberek a lakossági szűrésekről, hogyan viszonyulnak hozzájuk, milyen szervezett szűrésekre járnak, illetve mi tartja őket vissza a részvételtől. Mindezeken kívül a szocioökonómiai mutatók és a szűréseken való részvétel közötti kapcsolatot is kerestem. Ezek alapján próbálok választ adni arra, hogy elsősorban a háziorvosnak milyen szerepe lehet a lakosság motiváltságának növelésében.