A nyár az utazás időszaka. Utazunk, hogy megismerjünk más kultúrákat, szokásokat, vidékeket és embereket. Ezen kívül az utazást szabályozó jogszabályok alapján ebbe a körbe tartoznak a hivatalos, üzleti és tanulmányutak is. Némi rosszindulattal mondhatjuk, hogy ősszel pedig eljön a reklamálás ideje. Egy utazás a megannyi élményen, kalandon kívül sajnos sokszor csalódást, elégedetlenséget is hoz. Ez a szervezés hiányosságaira, a szervezők felkészületlenségére és hozzá nem értésére vezethető vissza. A legfontosabb mindig az, hogy az utas elégedett legyen, és biztonságban érezze magát. Ennek egyik alappillére - bármennyire meglepő is - az utazási vállalkozó jogi biztonsága!
Egy utazási szerződés keretében nyújtott szolgáltatás különleges jelleggel bír: jelentős pénzösszegek kerülnek kifizetésre előre egy bizalmi jogviszony alapján, de a szolgáltatásnyújtásra csak egy későbbi időpontban, gyakran nem is abban az államban kerül sor, ahol a "fogyasztó" állandó lakóhelye van. A szabályozásnak ki kell(ene) elégítenie bizonyos minimum követelményeket, melyek ahhoz szükségesek, hogy az előrefizetésből eredő bizonytalanságot egyensúlyozzák. A nemzetközi utazási és idegenforgalmi jogásztársadalomban jelenleg még folyik a vita arról, hogy kell-e különbséget tenni az "utazási jog" és a "turizmusjog" között. A jog szempontjából különbözik-e egymástól az utazó és a turista? Ez elsősorban szociológiai kérdés, hiszen mind a turista, mind az utazó valahonnan valahová tart, járműveket, szállásokat, szolgáltatásokat vesz igénybe. Mindezek használatának jogi feltételei és a rendelkezésre bocsátás elégtelenségének jogkövetkezményei általában azonosak. A turista és az utazó közti különbség az utazás céljában, az ahhoz való érzelmi viszonyulásban van. Így - véleményem szerint - az, hogy adott esetben a fogyasztót utasnak vagy turistának nevezzük, nem bír jogi relevanciával.