Hagyomány és újítás Kányádi Sándor költészetében

Abstract

Kányádi Sándor mintegy öt évtizedes életművét hagyomány és újítás kettősségében próbálom értelmezni. Tradíció és modernség relációjában azt az elvet tartom szem előtt, hogy „az új és régi nem esztétikai értékkategória, nem az esztétikai minőségről mond ki döntő szót. A régi lehet éppoly jó esztétikailag, mint amilyen sikerületlen és rossz az új. A régi és az új a történetiség értékkategóriája, a mozgásfolyamatokban az egymást követő és egymásba át-áttűnő ívekben való tájékozódást szolgálja". A költő a hagyományt a személyesség, az éppen időszerű alkotói szándékok nézőpontjából „olvassa újra", ez egyúttal a hagyomány „újraírását" is jelenti. Minden új költészet a költészet tradíciójának újraolvasása és másként értése. A kortárs költő a számára referenciaszövegnek minősülő rég- és közelmúltbéli szövegek ún. „kitöltetlen helyei"-re koncentrálva olvassa újra és értelmezi át a hagyományt. Ami persze - saját költői hagyományán túl - nagyobbrészt választott hagyományt jelent. Kányádi esetében leginkább Petőfi, Arany, József Attila és Illyés Gyula lírai örökségére, valamint az Áprily- Tompa-Reményik-féle transzszilván tradícióra kell gondolnunk.