Az ember történetében a zene kulturális elemként egy, a biológiai utáni szerveződési szintet képvisel. Ilyen értelemben sem több, sem kevesebb, pontosan ugyanannyi, mint bármi más, ami a kultúrateremtésre hajlamosító genom révén megjelenhet és negatív szelekció híján fennmaradhat. (...) A zenéhez az ember a kultúra előtti idejéből, az ösztönök uralmának kora óta kapcsolódik, és így elválaszthatatlanul kötődik. A zene abszolút – embertől független – ősiségére bizonyíték az is, hogy nem csak fajunk műveli. (...) Az ember komfortzónájának óriási részét jelenti a zene. A homo sapiens akkor érzi jól magát, akkor stabil, ha a fizikai és mentális környezete arra a közegre emlékeztet, amiben a törzsfejlődése során elődeinek sokezer generációja élt. Jól érzi magát a természetben, távol a zsigerileg szokatlan nagyvárosi zajoktól. Testileg-lelkileg jót tesz a testmozgás – őseink a mindennapi betevő falatokért komoly távolságokat tettek meg. Ez abból következik, hogy a holocén előtti időszak az ember kialakulásától a mezőgazdaság megjelenéséig gyakorlatilag változatlan, a környezet, amihez fajunk populációi százezer évek alatt adaptálódtak, lényegét tekintve állandó volt.(...) A mentálhigiéné egyik alapfogalma, a prevenció, akkortól kezdve nyer értelmet, amint a holocén elkezdődik.