A büntetőeljárás a közhatalmi ágazatok közül az igazságszolgáltatás ágához tartozik. A büntetőhatalom letéteményese tehát az állam, jogait a bírósági szervezeteken keresztül gyakorolja. Ahogy azt a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény is kimondja (a továbbiakban: Be.), bűncselekmény elkövetése miatt bárkinek a felelősségét megállapítani, s emiatt vele szemben büntetést kiszabni egyedül a bíróság jogosult . A büntetőjogi felelősségre vonás azonban nagyon nehéz, és bonyolult folyamat. Annak során súlyos és kevésbé súlyos, vélt vagy valódi hibákat követhet el az eljáró hatóság, így különösen a ténykérdés eldöntésénél, anyagi jogi kérdésnél, vagy éppen eljárásjogi kérdésnél. A büntető igazságszolgáltatással, a büntetőeljárás általános funkcióival nem egyeztethető össze az ilyen hibák elkövetése és ki nem küszöbölése . Ebből egyrészt következik az a követelmény, hogy a jogorvoslathoz való jog megfelelően érvényesíthető és érvényesülő jog legyen, másrészt hogy a törvényben pontosan, részletesen legyenek szabályozva az eljárással kapcsolatos alapvető követelmények, az eljáró személyekre vonatkozó kívánalmak, az egyes eljárási cselekmények, a jogosultságok, s nem utolsósorban az is, hogy melyek azok a hibák, melyek esetén a döntés helyessége, igazságossága, a pártatlanság, s az egyes alapelvek követelményeinek érvényre juttatása kérdőjeleződik meg, s ezzel együtt az egyik alapvető jog, a tisztességes eljáráshoz való jog is. Ezen követelményeknek eleget téve szabályozza a Be.-ben a jogalkotó azokat az eljárási szabálysértéseket, amelyek megítélésük szerint olyan súlyúak, hogy összeegyeztethetetlenek a büntetőeljárással szemben támasztott alapvető követelményekkel. Dolgozatomban ezeket az eljárási szabálysértéseket dolgoztam fel, kezdve a Bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvénycikk rendelkezéseinek rövid bemutatásával, s folytatva a jelenleg hatályos szabályozással. A Be. rendelkezései kapcsán pontról pontra haladtam végig a törvény szövegén, s igyekeztem mindegyik szabályhoz bőséges ítéletet, határozatot hozni, hogy megvalósítsam dolgozatom eredeti célját: azt, hogy ezek – a gyakran egyszerűnek tűnő, ám sok esetben kifejtésre vagy értelmezésre szoruló - rendelkezések hogyan lettek kibontva a bírói gyakorlatban. Ezekhez a jogesetekhez minden esetben igyekeztem hozzáfűzni egy magyarázatot, mely azt hivatott elősegíteni, hogy ne csak a „száraz” bírói gyakorlat kerüljön bemutatásra, hanem az is, hogy egyes esetekben hogyan jutott el a másod- (harmadfokú) bíróság az adott álláspontra, a Be. vagy a már kialakult bírói gyakorlat rendelkezéseinek alkalmazásával, sok esetben értelmezésével.