Az elmúlt évtizedben a magánfinanszírozású űrkutatási projektek eddig példátlan előretörésének lehetünk tanúi. Már a múlt század végén megjelentek az alacsony föld körüli pályán a magánszolgáltatók, amelyek változatos távérzékelési és kommunikációs szolgáltatásaik révén alternatívát kínáltak a tisztán állami szereplőkkel szemben. A műholdakra alapozott szolgáltatói modell egyeduralmát az ezredfordulón törte meg az önálló szállító kapacitásokkal még nem rendelkező közvetítő cégek megjelenése, amelyek az első űrturistákat kötötték össze az állami szereplőkkel. A korlátozott személyszállítási kapacitások jelentette szűk keresztmetszet ekkor még akadályozta az űrturizmus, mint jelentős piaci szegmens fejlődését. Eddig 69 magánfinanszírozott utazó repült 80 km (USA határ) felett, közülük 46 lépte át a 100km magasságot is (Kármán-vonal) Napjainkra gyakorlatilag financiális kérdéssé vált az űrutazás, bár a magas költségek (20-35M USD) jelenleg is inkább állami szereplők és rendkívül tőkeerős magánszemélyek részére teszi lehetővé a Nemzetközi Űrállomás meglátogatását (1). Az olcsóbb alternatívát (250-500k USD) kínáló néhány perces, maximum egy órás űrugrások fiziológiai szempontból korlátozottan tekinthetők űrutazásnak, mivel a mikrogravitációs környezethez való alkalmazkodás akut szakaszán nem lépnek túl az utasok, hasonlóan a ballisztikus pályán repülőgéppel elérhető átmeneti mikrogravitációban tapasztaltakhoz. A következő évtizedekben az emberes űrutazás költségeinek drasztikus csökkenése prognosztizálható elsősorban az újrahasználható hordozóeszközök elterjedése miatt (2). Míg 1980-ban 1 kg rakomány alacsony földkörüli pályára állítása a Space Shuttle rendszerrel 51k USD volt, manapság a SpaceX Falcon Heavy hordozórakétájával ez 3,6k USD (3). Bár az emberes küldetések során a tömeg csak a költségek egy részét teszi ki, a trend világosan látszik. A piaci szolgáltatók megjelenésével párhuzamosan kiemelt szerepet kap a költséghatékonyság, nem csak a hordozóeszközök és űrhajók, hanem az asztronautákat kiszolgáló műszerezettség területén is. Az űrutazáshoz szükséges készségek elsajátítására fordítható idő egyre rövidül, ami felveti az igényét az asztronauták egészségének ellenőrzését végző eszközök felhasználóbarátabbá tételének. Az okostelefonok, mint a hétköznapokban készségszinten használt eszközök kézenfekvő alternatívát jelentenek a célhardverekkel szemben, mind beviteli eszköz, mind pedig felügyeleti mérőeszköz szerepkörben. A modern mobiltelefonok szenzorai a tömegtermelés következtében rendkívül kedvező ár/teljesítmény arányt mutatnak az egyedileg űrutazáshoz épített célhardverekkel szemben. Az okostelefonok gyorsulási, giro- és nyomásérzékelői érzékenyebbek az ezredfordulón használt azonos szerepkörben alkalmazott fiziológiai mérőműszerek szenzorainál, azok költségének töredékéért (4). Az okostelefonok fiziológiai állapotot monitorozó eszközként való felhasználásának előnyei nyilvánvalóak. A felhasználó számára megszokott grafikus felhasználói interfész nem igényel külön betanulást a felkészítés során. A szenzorok magas szintű integrációja az operációs rendszerbe lehetővé teszi sokféle alkalmazás egyazon készüléken való futtatását. A készülék jól implementált, széleskörűen használt kommunikációs protokollokkal kapcsolódhat az űrbéli infrastruktúrához. A készülékek igen jelentős in-situ számítási kapacitása komplex valósidejű adatfeldolgozást és elemzést tesz lehetővé, akár azonnali visszajelzés mellett. A mobiltelefonok testen való rögzítésére kényelmes, széles körben alkalmazott megoldások állnak rendelkezésre a sport applikációk rendkívüli elterjedtsége miatt. Mindezek figyelembevételével a mobiltelefonok űrbéli alkalmazásának kézenfekvő területe a mozgásfiziológiai változások hosszútávú megfigyelése tudományos és egészségfelügyeleti céllal.