A XX. század második felétől a közoktatás szakadatlan átalakulásának vagyunk tanúi, amely tükrözi a szemléletváltást az esélyegyenlőség teljeskörű megvalósításának igényével. A társadalmi integráció a jogalkotás támogatásával terjed, így az intézmények kötelezetté váltak az integráció megvalósításában. Az oktatás legkorábbi szintje az óvodai nevelés, amelyre különös hangsúlyt kell helyezni, hiszen az óvodába érkező kisgyermekek még előítélet mentesek, éppen ezért befogadóak. Az „ép” és a sajátos nevelési igényű gyermekek fejlesztéséhez, jelenleg a legtöbbet ígérő módszer az együttnevelés, amelynek a fontossága már a koragyermekkortól kezdve megjelenik az esélyegyenlőségi törekvések mentén és a társadalmi integrációs folyamatba az inklúzió fogalma is belép, annak ellenére, hogy az óvodai nevelés kapcsán még az inklúzióról nemigen beszélhetünk. Az eredményes integráció nélkülözhetetlen feltétele számos kompetencia együttes jelenléte: a többségi pedagógus, aki valamilyen speciális képzés során erre a feladatra képzésen vesz részt, vagy már felkészült, a fogyatékosság típusait ismerő gyógypedagógus, konduktor által. A sajátos nevelési igényű gyermekek óvodai nevelése mellett kiemelt feladat a rehabilitációs, habilitációs foglalkozások ellátása is. Az integráció folyamán megvalósuló módszertanok, óvodai foglalkozások diverzitása a felkészült óvodapedagógusok nélkül nem volnának megvalósíthatók. Ez a tanulmány célkitűzése a sajátos nevelési igényű gyermekek integrációs folyamatainak és a nevelésben résztvevő szakemberek attitűdjének vizsgálata.