Jelen munkában olyan leveleket vizsgáltam, amelyeket Bonomi Jenőnek (1908–1979) budai hegyvidéki kitelepített, többnyire paraszti családból származó németek írtak 1946 és 1979 között, s amelyeket a címzett – egyéb néprajzi gyűjteményeivel együtt – a freiburgi Institut für Volkskunde der Deutschen des östlichen Europa (IVDE) intézetre hagyományozott. Fő kérdésfeltevéseim a következők voltak: Milyen jelentősége volt a világháború utáni első évtizedben e népességcsoportnál a levélbeli kommunikációnak? Milyen szerep hárul a levelekben számos helyen megfigyelhető német-magyar nyelvváltásra? S végül: tükröződnek-e a levelekben a levélírók beilleszkedési folyamatai, és ha igen, mely leírások, „tények” alapján ragadhatók meg ezek? Hipotézisem szerint a magyarországi németek kitelepítésük utáni labilis és elszigetelt szociális helyzetüknél és a vákuumszerű kommunikációs igényüknél fogva, mind egymás között, mind az óhaza felé, egy a kivételes helyzet diktálta, úgymond „kényszerű írásbeliség” alkalmazásával leveleztek. Ebben az extrém helyzetben – amely a háborús levélkutatásból már ismert –, szükségszerűen túllépték a beidegzett levélírástól való tartózkodásukat és ezáltal egy kivételes kommunikáció, autentikus, gondolati és érzelmi világukból közvetlenül feltörő, spontán és részben megszűretlen levelezés keletkezett bizalmukba fogadott címzettjükkel, Bonomival. E levélváltás egyik ismérve a nyelvek váltása, melyben a helyi dialektusnak is bizonyos szerep jutott (triglosszia mint peremjelenség). Figyelmet szenteltem ezen felül a levélállományban megmutatkozó Gemeinschaftsbrief jegyeknek. A hármas kérdésfeltevésnek megfelelően három aspektusból vizsgáltam a levélállományt: Az első fejezetben mint a kommunikáció médiumát a háború utáni évtized(ek)ben (levélelméleti megközelítés), a másodikban a levélírók és a leveleik nyelviségét (nyelvi írásbeliség felőli megközelítés), s a harmadikban a levelek tartalmi elemzése alapján a levélírók a beilleszkedés során megtett útjának fázisait, ezek reflexióit és a mindennapokban megéltek feldolgozását. Egy záró fejezetben végül megvizsgáltam a magyarországi németek leveleiben lecsapódó belső „szétszakadtságot” és ezen belül a magyar nyelvhez való intenzív kötődés szerepét. Alapelv volt dolgozatom számára a néprajzi-kultúrantropológiai megközelítésben a leveleknek mint ego-dokumentumoknak kezelése, a megélt és leírt események szubjektív megjelenítésének a leírása, történelmi igazoltságuktól ill. igazolhatóságuktól függetlenül. / The present study examines private letters from expellees written to Eugen Bonomi (1908−1979) in the period 1946−1979 and bequeathed to the Institut für Volkskunde der Deutschen des östlichen Europa Freiburg through his estate. The central questions are: What role played letter communication among the mostly peasant (or coming from peasant backgrounds) persons expelled from the Buda mountain country and newly settled in Württemberg? What role played thereby the change of language(s)? And not least: Do the letters reflect − and how − the integration process of the writers? My hypothesis was that after the arrival of the expellees, under the pressure of the limited possibilities of exchange, the unstable social situation and the simultaneous vacuum-like need for communication with each other and with the old homeland, a − similar to the war letters and due to a neediness that is required for letter writing − ‚forced‘ letter communication and literacy emerged, i. e. one that is due to the exceptional historical situation: The fact that the writers had to force themselves to write led to an authentic, spontaneous, open and unfiltered communication arising directly from the world of thoughts and feelings and dealing with a wide range of topics concerning the old and new homeland. A special feature of this communication is the switching between the German and Hungarian languages (including the German dialect variety of the old homeland). Besides, the letter stock shows traits of community letters, which are also taken into account. In accordance with the above questions and focusing on the 220 letters of the displaced persons from Budaörs dating from the period 1946−1956, the expellees’ letters are examined with regard to three aspects: First, they are considered as a means of communication typical of the time realized through the genre of the letter (letter-theoretical approach), second, as carriers of (rarely occurring written) bilingualism resp. triglossia (language-related approach), and third, they are evaluated in terms of content (content-analytical, here integration-related approach), above all by describing the different paths and phases of integration up to the various perceptions and reflections of what was experienced in everyday life. A basic principle of my cultural-anthropological approach is to focus on the letter writers and their perceptions regardless of the historiographic verifiability of the contents.