A bűncselekmény áldozata az utóbbi két évtized külföldi kriminológiai kutatásainak és irodalmának egyik központi témája volt. Könnyen belátható, hogy az adott bűncselekményt „elszenvedő” konkrét személy – amennyiben a deliktum sértettje természetes személy – jelentős szerepet tölt, illetőleg tölthet be a büntetőeljárásban, szerepe pedig szerteágazó: az elkövetett bűncselekmények egy jelentős részében (a bűncselekmény közvetlen elszenvedőjeként, észlelőjeként) az ő kezdeményezésére indul meg a büntetőeljárás, amelyben a legközvetlenebb információkkal rendelkező személyként kulcsfontosságú bizonyítékként szolgál; egyes (inkább kivételként említhető) bűncselekményekkel kapcsolatos eljárások esetében egyenesen feltétel, hogy az eljárás lefolytatását a sértett is szükségesnek tartsa, amely aktus hiánya a büntetőeljárás lefolytatásának akadályát képezi; bizonyos bűncselekmények esetén pedig a vádlói funkciót tölti be, illetőleg veszi át az eljárás során.A sértett büntetőeljárásban betöltött – az esetek túlnyomó többségében jelentősnek mondható – szerepe a kriminalisztika szempontjából is fontos kérdéseket vet fel, illetőleg komoly feladatok elé állítja a büntetőeljárásban részt vevő valamennyi hatóságot. A sértetthez való hozzáállás az eljárásban betöltött szerepétől (feljelentő, magánindítványt előterjesztő, magánfél, pótmagánvádló, tanú) függően változhat: személyének felkutatása – amennyiben a feljelentést nem ő teszi – és a polgári igény előterjesztésére vonatkozó megnyilatkoztatása egyes bűncselekmények esetén nélkülözhetetlen; a vádlói funkció átvételét jelentő eljárásjogi pozíció felvételekor a nyomozó hatóság szerepe háttérbe szorul; tanúként történő kihallgatása egészen speciális kihallgatási technika alkalmazását igényli … stb.