Tekintettel arra, hogy a közelmúltban (1950-2000) a tudományok között az empirikus, objektíven megismerhető tudományok voltak többségben, a sámánkutatás is objektív-materialista módon próbálta tárgyát megközelíteni. Ennek alapja az ember biopszichológiai fejlődéselmélete, ami ma inkább módszertan, mint teljességgel igazolt tény. Hatott rá a Darwinizmus eszméje, jóllehet, számos biológiai és számtalan történelmi fejtörő probléma van, ami erősen megkérdőjelezi az ember korát is, és a lineáris fejlődés elméletét is. A probléma, hogy a sámánság nem egyszerűen egy korábbi lét emléke, a sámán nem csupán törzsi gyógyító, nem csupán hagyományőrző. Sokszor nehéz egyértelmű helyet kijelölni számára. Egyrészt a felvilágosodás óta elterjedt, de egyben dogmává is merevedett tudományos eszme (hit a tudományban, a bölcselet és a bölcsesség aránytalan háttérbe szorulás) az objektív megismerés eszméje, mely eszme hisz a megfigyelő és a megfigyelt teljes függetlenségében, ami nem lehetséges. Ráadásul a közelmúltban materialista alapokon kutatott minden tudomány. Tették mindezt sokszor ideológiai nyomásra, ami szükségszerűen vezetett módszertani egyoldalúsághoz. „A sámántáncot táncolni is kell, messze nem elég megfigyelni!” Máris hozzá kell tenni, a törzsi jelenségeket (antropológiai és leíró etnográfiai szint) kell bemutatni, s azt, ami nem oly nyilvánvaló, mint pl. az értelmezések, nem „teljesen” objektívnak tekinteni. Van azonban egy másik tudományos módszer is, ami értelmezi (hermeneutikus, ideografikus) a dolgokat, jelenségeket. Az empirikus tudomány azt kérdezi: mi a felépítése? Az értelmező tudomány meg azt kérdezi: hogyan működik? James Clifford szavai szállóigék lettek, pedig az allegorikus leírási mód eredete a posztmodern filozófiában Martin Heideggertől származik; a művészet és vallás közös gyökere a szimbólumképzés, allegória. A szimbólumban pedig mindig van valami, ami már nincs jelen, valami mással van összevonva, valami később odarakott idegen-nel, más-sal (allo agoreüei ̓άλλο ̓αγορ̀υει). Tehát a totemoszlop, a dob bőre, a világfa valami mást is jelent, mint magát a dolgot. Innen van a posztmodernizmus sajátos problematikája a néprajzi leírásokkal kapcsolatban (is): konstruálunk-e a szövegekkel egy etnográfiai világot, vagy hitelesen leírjuk? A spirituális-bölcseleti aspektus pedig azt kérdezi: van-e célja ennek a működésnek? Vajon csak a tudat fejlődésének egy stádiuma? Valószínűleg nem: a sámánizmus egyfajta választás. A természettel kapcsolatos állásfoglalás, de nem a Carlos Castaneda-i értelemben. A sámánizmus a vallásosság korai formája? Nem épp egy magasabb, integráltabb létszemlélet, a mi egyszerhasználatos, egydimenziós világunkból nézve? Mivel a sámánizmus kutatása eleve megköveteli mind az empirikus-objektív, mind az értelmező társadalomtudomány bevonását, mindkét tudománykör módszertanát alkalmazni kell egy teljes sámánizmus-kép kialakításához. Így kapnak szerepet a fontos társtudományok:

• néprajz
• pszichológia
• ókortörténet
• pszichoanalízis
• de a művészi szimbólumok ismerete is. Innen adódik, hogy dolgozatomban mindkét tudományos paradigma megtalálható, időnként a spirituális dimenziót is érintve. Szándékom szerint egy igazán sokoldalú és újszerű bemutatását kívánom adni a sámándobolás zenei, antropológiai, mitikus, vallási, etnográfiai aspektusainak.