A kukorica (Zea mays) a világ egyik legfontosabb szántóföldi növénye, amely eredetileg az amerikai kontinensről származik, ma azonban globális jelentőségű az élelmiszer-, takarmány- és ipari nyersanyagellátásban. Népszerűsége magas terméspotenciáljának, alkalmazkodóképességének és sokoldalú felhasználhatóságának köszönhető. A világ gabonatermelésében a búzával és a rizzsel együtt a három legnagyobb mennyiségben termesztett növény közé tartozik, Magyarországon évente mintegy 1–1,2 millió hektáron vetik. A kukorica a hazai takarmányozás alapvető eleme, a baromfi-, sertés- és szarvasmarha-tenyésztésben fontos fehérje- és energiaforrás, miközben ipari feldolgozása révén keményítő, bioetanol és glükózszirup előállítására is alkalmas. A növekvő élelmiszerigények miatt kiemelt fontosságú a magas terméshozamot biztosító, fenntartható termesztés, amelyben a precíziós gazdálkodás növeli a termésbiztonságot, csökkenti a környezeti terhelést és javítja a gazdaságosságot. A kukorica egylaki, váltivarú növény, hímvirágzata (címer) a hajtás csúcsán, nővirágzata (cső) a levelek hónaljában fejlődik. Gyökérzete bojtos, elsődleges és járulékos gyökerekből áll, amelyek akár 200 cm mélyre is hatolnak, a szár hengeres, tömött, lédús, a levelek váltakozó állásúak. A csövek hossza 2,5–50 cm között változik, szemtermése 300–1100 szem lehet, amelynek mintegy 65%-a keményítő, 7–9%-a nyersfehérje, 3–5%-a olaj, 1,4%-a cukor és 2% nyersrost. A kukorica a talajt tekintve igényes, legjobb termést a mélyrétegű, humuszban és tápanyagban gazdag, jól vízgazdálkodó talajokon adja. Magyarországon a csernozjom talajok ideálisak, mivel a mély gyökérzet segíti a vízkészlet hasznosítását aszályos időszakokban. A hagyományos forgatásos szántás javítja a talaj vízbefogadó képességét, de energiaigényes és hosszú távon ronthatja a talajszerkezetet. A lazításos és sávos művelés modernebb alternatívák: a sávos művelésnél a talajt csak a sorok mentén lazítják, így a gyökérágy optimális, miközben a talajtakarás védi a talajt az eróziótól és kiszáradástól. A vetés lehet kézi vagy gépi, de a precíziós technológiák a vetés minőségét, tőtávolságát és mélységét a talaj- és területadatokhoz igazítják, növelve a hozamot és a gazdaságosságot. A talajfelmérések — a hagyományos mintavételezéstől a drónos szkennelésig — részletes képet adnak a talaj szerkezetéről, tápanyagszintjéről és vízgazdálkodásáról, ami lehetővé teszi a helyspecifikus tápanyag- és vízpótlást, csökkentve a környezeti terhelést. A Debreceni Egyetem Látókép Kísérleti Állomásán 2015–2024 között én három kukorica hibridet és három talajművelési módot vizsgáltam, különböző tőszám- és tápanyagszintekkel. A lazított alapművelés adta a legmagasabb átlagtermést (9,24 t/ha), az őszi szántás 8,82 t/ha-t, a precíziós sávos művelés 8,17 t/ha-t. A tápanyagutánpótlás számomra jelentősen növelte a hozamot: a 160 kg N + PK kezelés 10,75 t/ha átlagot eredményezett, míg a kontroll csupán 6,01 t/ha-t. A tőszám hatása nem volt szignifikáns, de száraz évjáratokban az alacsonyabb tőszám kedvezőbbnek bizonyult. Az évjárat számomra mindig is kiemelten fontos tényező volt, különösen a csapadék mennyisége és eloszlása révén. Bár a precíziós sávos művelés átlagosan 7,4%-kal alacsonyabb hozamot adott a hagyományos szántáshoz képest, számomra az energiafelhasználása 36,5–37,6%-kal csökkent, miközben mérsékli a CO₂-kibocsátást, az üzemanyag-felhasználást és a tápanyag kimosódását. Összességében azt tapasztaltam, hogy a kukoricatermesztés hatékonysága, energiafelhasználása és fenntarthatósága szorosan összefügg a talajműveléssel, a tápanyagellátással és a precíziós technológiák alkalmazásával, amelyek rövid távon kisebb, hosszú távon fenntartható és gazdaságilag kedvező hozamot biztosítanak.