A témaválasztás aktualitását a szövetkezeti hitelintézetek 2013. évi integrációja adja. A rendszer működésében lévő problémákra hivatkozva a jogalkotó a takarékszövetkezeti szektor esszenciális jegyeit ex lege kívánta átalakítani, a hosszú távú működőképesség, a fogyasztóvédelem és a piaci részesedés növelése végett. Kiss Gy. Kálmán 2009-es sorait („a partikuláris szabadság édes madara messzire repült és leszállni azóta sem akar”) a mai helyzetre adaptálva helytálló lehet az a felvetésem, hogy ez a madár most sem akart leszállni, hanem lelőtték. Az értekezésben először a nemzetközi modelleket vizsgálom, majd a hazai takarékszövetkezeti rendszer hagyományait, hozadékait elemzem. A dolgozat tárgyát képezik a releváns uniós elvárások, melyekre szintén a beavatkozás indokaként hivatkoztak Magyarországon. A magyar szabályozást vizsgálva egy SWOT-analízis segítségével arra a megállapításra jutok, hogy a szektor nem volt a törvényjavaslatban jelzett mértékű válságban, így az ekkora mértékű beavatkozás okaként más keresendő. A továbbiakban ezért interdiszciplináris jelleggel elemzem a szabályozás okát, célját és az ezekhez rendelt eszközöket. Egy „bűvös háromszög” mentén ismertetem a pénzügyi, gazdasági összefüggéseket, a szabályozás ellentmondásait, továbbá azt, hogy hogyan alakult át a „hármas” (likviditás - jövedelmezőség - szolvencia) preferencia-sorrend, s formálódott ki inkább egy banki struktúrára emlékeztető működés. A szövetkezeti elvek érvényesülését vizsgálva további kutatási kérdésem, hogy vajon a „helyi egységek központjából” valóban a „központ helyi egységéivé” degradálódtak-e a takarékszövetkezetek. A szabályozási kérdések során alkotmányos és versenyjogi visszásságokra, valamint a társadalompolitikai tényezők figyelembe vételének a szükségességére is felhívom a figyelmet. Kutatásaim eredményeképpen a dolgozat záró gondolatai között pedig választ kaphatunk arra, hogy „tud-e repülni a lelőtt madár”.