"Minél inkább ragaszkodom ahhoz az egyébként szerfölött bizonytalan státuszú Kafka-szöveg olvasásakor, hogy irodalomi műalkotásként identifikáljam, s ezzel együtt óvjam, amennyire csak a (ön)reflektív erőből telik, az esztétikai szemlélet homogenitását, ekképpen a mű fiktív, teremtett (imaginatív) világán át is megerősített (megerősíteni vélt) esztétikai autonómiáját, annál erőteljesebben érzem ennek a feltételezett létmódbeli egységességnek – egyfajta hitbéli vélekedésnek, előítéletnek - a tarthatatlanságát. Ez az egyre nyugtalanítóbb olvasói tapasztalat alapozta meg elsősorban a záródolgozatom témaválasztását. Egy olyan alkotást kerestem, amelyben az etikai nézőpont, fogalomhasználat, szemléletrendszer nem tűnik majd erőltetettnek, keresettnek. Sokkal inkább mutatkozik „teszem azt” magától értetődően termékenynek és izgalmasnak. A Levél Apámhoz c. mű több szinten megformált beszédszerkezete, többszörösen (textuálisan, inter- és intratextuálisan) inszcenírozott története, szubjektuma, nyelvisége igényli az értelmező horizont megnyitását, mintegy követeli az általam korábban forszírozott irodalmi-retorikai sterilitás megkérdőjelezését. "