A fogyasztóvédelem, mint modernek tűnő jogterület, annak szabályaival és az azokat érvényesíteni hivatott szervezetrendszerrel együtt a múlt század találmányának tűnhet. Azonban előzményei az ókorban és a középkorban is megtalálhatóak voltak a -mai fogalmainkkal élve- tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatokat tilalmazó különböző királyi ediktumokban vagy a céhek szabályain nyugvó piaci bíróságok eljárásaiban. Ugyanez elmondható az alternatív vitarendezési módszerekre, különösen az államközi kapcsolatokban is jelen lévő vagy a kollektív munkaügyi viták megoldására kifejlesztett mediációra. Az igazi lökést a jogterületnek a XX. század tömegtermelése adott, amikor is a nagy mennyiségben a piacon megjelenő termék magában hordozta azt, hogy több konfliktus is keletkezhet a gyártó, kereskedő és a fogyasztó között. Az erőfölényben lévő vállalkozások és az akár kollektíve jogsérelmet elszenvedni is kénytelen fogyasztók helyzete indukálta azt, hogy az egyébként magánjogi kapcsolatokban hangsúlyosabban legyen jelen a közjogi jelleg. A fogyasztóvédelmi hatóságok szerepe mellett, amelyek ellenőrzési, szankcionálási tevékenységükkel a fogyasztók érdekeit is védik és a vállalkozások jövőbeni, szabályoknak megfelelő magatartását is elősegítik, szükségessé váltak „puhább” megoldások is. A pereskedés költséges, hosszadalmas, kimenetele bizonytalan lehet a fogyasztók számára, akik kis pertárgyérték esetén nem is igazán érzik úgy, hogy érdemes lenne belekezdeni a vállalkozóval szembeni jogérvényesítésbe. Ez utóbbi feloldása illetve a bíróságok tehermentesítése érdekében a jelen fogyasztóját jobban kielégítő megoldások, az alternatív vitarendezési megoldások szélesebb kialakítása felé kellett orientálódni.