Dolgozatom témájául azért választottam a szenvedélybetegek számára segítséget nyújtó terápiás közösségi modell bemutatását, mert úgy gondolom, ez a betegség napjaink társadalmainak egyik legsúlyosabb, legégetőbb problémáját jelenti. A terápiás közösségi modell, amelynek alkalmazása a kutatás fő részét képezi, segítséget nyújt olyan szenvedélybetegek számára, akik részt akarnak venni a rehabilitációs folyamatban közösen több olyan résztvevővel, akik szintén ezzel a betegséggel küzdenek. A rehabilitációs folyamat során a beteg elhagyja az addig megszokott családi, otthoni környezetét, és ezáltal egy teljesen új közegbe kerül, része lesz egy csoportnak, amelynek megvannak a maga szabályai, amelyet minden tagnak be kell tartania. Meglátásom szerint a társadalom tagjai annak ellenére, hogy szinte naponta találkoznak a függőség problémájával, értetlenül, és elítélően tekintenek a szenvedélybetegekre. A közöny, az elutasítás, a megbélyegzés olyan stigmákat jelent a szenvedélybetegek számára, amelyek még nehezebbé teszik a sokszor ezek nélkül is elviselhetetlenné váló mindennapjaikat. A kutatás során képet kaptam arról, hogy a terápiás közösségi modell mennyiben nyújt segítséget a betegeknek abban, hogy újra visszanyerhessék a kontrollt az életük irányítása felett, és elinduljanak egy olyan úton, amely visszavezetheti őket abba az életbe, amelyben ismét ők a főszereplők, életük irányítói. Ez egy hosszú folyamat, amelynek nagyon sok nehéz pontja van, de ha a rehabilitációs folyamat során a betegek, a segítők és a családtagok megfelelően tudnak egymással kommunikálni, világosan látják a feladatukat, és egymást, és képesek segíteni a kitűzött cél érdekében, akkor együtt megvan az esély az eredményt elérni.