A radiokarbon a szén természetben előforduló radioaktív (ß-bomló) izotópja. A kozmikus háttérsugárzás hatására létrejövő termikus neutronok és a levegő nitrogénjének reakciójában a folyamatosan képződik (14N(n,p)14C), majd részt vesz a természetes szénciklusban, végül pedig 5700 éves felezési idővel bomlik. A legismertebb és legszélesebb körű alkalmazása a kormeghatározás, mely azon alapul, hogy a radiokarbon beépül a bioszférába és így a biológiai szenet tartalmazó minták (pl.: fa, kagyló, csiga, korall, csont, haj) kora becsülhető. Mára a környezetkutatásban, -védelemben és -ellenőrzésben is rendkívül széles területen használják. A XX. században a természetes keletkezés mellett több antropogén forrása is megjelent a radiokarbonnak, ezek közül a legfontosabbak a nukleáris tesztrobbantások és a nukleáris energiatermelés (beleértve az atomerőműveket, a radioaktívhulladék-tárolókat és a reprocesszáló üzemeket). A Paksi Atomerőmű az elmúlt négy évtizedben meghatározó szerepet játszik hazánk energiatermelésében és már a kezdetektől nagy hangsúlyt fektetnek a környezetvédelemre. A radiokarbon-emisszió rendszeres követésére már 1987-től vannak publikált adatok. Szakdolgozatomban bemutatom a mintavételi és mérési módszereket, a monitoring rendszer kiépülését és bővülését, az elérhető kibocsátási és környezeti adatsorokat, a faévgyűrű-vizsgálatok eredményeit, a hazai és nemzetközi mérőállomások adataival történt összehasonlításokat, a lakossági sugárterhelésre tett számításokat és a terjedési modellezést.