A közoktatás meglehetősen egyedi szervezeti struktúrájából kifolyólag számomra elég sajátságos képet mutat. Szeretném előre bocsátani, jelen munkámban – de a valós dimenziókban is – az ábrázolt helyzetek mögött a megoldást keresem; úgy vélem, az ember gyarló, nem vagyunk tökéletesek, valamennyien hibázhatunk és szoktunk is… Amennyiben esetleg az mégis úgy tűnne: nem szeretnék senkit sem pro sem kontra megítélni, méltatni vagy akár elítélni nem csupán a személyiségi jogok védelme miatt. Úgy gondolom, az emberi kultúra egy folyamat, mely csakis szervesen egymásba szövődve, múltból jelent ezáltal azonnal determinálva tud időben bárminemű haladó mozgást végezni. Azt hiszem, a kevésbé sikerült dolgokból is lehet bölcsességet tanulni, és jó megoldások is hordozhatnak negatívumokat, soha nem gondolhatjuk tehát, hogy révbe értünk, mert mihelyst ezáltal elbízzuk magunkat, rögtön hibázunk. Szeretném ugyanakkor minél szélesebb spektrumú analízisem során a mentorálási folyamat néhány egyedi aspektusból történő átvilágítását felvezetni, a szakirodalmakon keresztül áttekinteni, összevetni, továbbgondolni, s végül jelen iskolámon belül is megvizsgálni. Az általam hangsúlyozni kívánt fő vizsgálati szempontokat felgyorsult világunk főbb jelenségei köré igyekeztem csoportosítani: témám részben a 21. századi információs társadalomban a kommunikáció megváltozásából indul ki. Ezzel szorosan összefügg az információ tárolásának, megosztásának, rendszerezésének egyre nagyobb mértékű – illetve egyre kisebb és kisebb méretekben történő digitalizációja, melyet meglehetősen aktív memóriával és állandó újratanulással lehet csak ép ésszel naprakészen követni, mert különben el- és lemaradunk. Mindezen újdonsült jelenségek csak még összetettebbé, feszültebbé teszi az eleve fennálló generációs különbségeket, mely egy mentor és egy mentorált között eleve adott.