Dolgozatomban a vallásszabadság aktuális magyarországi problémáit vizsgálom. Az elemzés fókuszában az Alaptörvény és a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi CCVI törvény áll, amely Magyarország közjogi átalakulásának forgatagában sok más sarkalatos törvény mellett született meg. Felvázolom a vallásszabadság alapjogának, a semlegesség elvének és a diszkrimináció tilalmának egy demokratikus jogállamban elvárt kereteit. Áttekintem a törvény megalkotásának indokait, az elérni kívánt célokat, a törvény problematikusnak vélt elemeit, a megváltozott jogállásokhoz kapcsolódó jogosultságokat. Mérceként szolgált továbbá az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjogában a lelkiismereti és vallásszabadság jogának érvényesülése érdekében kimunkált, alapelveknek tekinthető európai minimum. Végkövetkeztetésem megkérdőjelezi, hogy az egyházakat érintő alkotmányos átalakulást megtestesítő törvény szellemében beszélhetünk-e mindenkit megillető vallásszabadságról ma Magyarországon. Megítélésem szerint a vallásszabadság jelenleg nem alapjogként funkcionál, sokkal inkább egy kiváltság. Ennek a többletminőségnek a megszerzése látszólagos objektív feltételekhez kötött, de valójában ezen feltételek nagy része szubjektív megítélés alá esik. Vizsgálódásom eredményeként kifejezetten egy új törvény szükségessége mellett érvelek, amelynek nagy hangsúlyt kellene fektetnie a Velencei Bizottság véleményére, az Alkotmánybíróság határozataiban és az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítéletében megjelenő elvekre, valamint az állam és egyház elválasztására. A valódi megoldást tehát abban látom, hogy a vallási-hitéleti kérdéseket indokolt külön választani a finanszírozási kérdésektől, mert a mostani szabályozás átláthatatlan és diszkriminatív.