A diplomamunkám során a koponya anatómiájának áttekintését követően jellemeztem a leggyakoribb traumás koponyasérüléseket, valamint ismertettem a diagnosztizálásukhoz szükséges képalkotó eljárásokat. Áttekintettem a világ különböző részein az egészségügyi szolgáltatói által készített ajánlásokat, majd ezt követően pedig egy CT vizsgálati ajánlást készítettem figyelembe véve a legjobb eredményeket mutató technikákat és módszereket. Traumás koponyasérülések esetében fontos a mihamarabbi kivizsgálás, melynek nélkülözhetetlen része a képalkotás. A képalkotó modalitások közül két technikát említettem, először a hagyományos röntgen képalkotást, másodszor pedig a CT-t. Az esetek többségében elkészül a koponya röntgenfelvétel, melyen leginkább az egyszerű sérülések láthatóak, mint a boltozati-, mandibula-, valamint az orrcsonttörések, de az esetleges koponyaűri vérzésekről, illetve az agyat érő sérülésekről semmi információt nem tud nyújtani. Ezért sok esetben a negatív koponyaröntgen mögött agyállományi sérülések és vérzések is állhatnak. Ebből adódóan mára a röntgen sokat veszített a jelentőségéből, így a gold standard képalkotó vizsgáló módszer a CT. Ezzel a képalkotó modalitással jelentősen jobban ábrázolhatók a friss vérzések, a koponyacsontok törése, illetve az agyállomány sérülései, valamint a cranio-spinalis átmenet is. Végezetül arra a következtetésre jutottam, hogy a traumás koponyasérülések esetén a natív sorozatok készítése a legfontosabb, mert a kialakult vérzések ezen jól láthatóak. Axiális síkban történik a leképezés, a CII csigolyától egészen a koponyatetőig, helikális üzemmódban, valamint a gantry döntésével. Majd a kapott axiális szeleteket coronális és sagittalis síkú képpé rekonstruáljuk. Azonban arra fontos kitérni, hogy a sérülések egyediek, ezért a sérülések mechanizmusától és a beteg neurológiai állapotától függően kell dönteni a képalkotó vizsgálat szükségességéről.