Napjaink büntetőeljárási reformjainak egyik központi kérdése, hogy miképpen garantálható a legmegfelelőbb módon a bűncselekmények áldozatainak a védelme. E problémával számtalan tudományos tanácskozás és Európa Tanácsi egyezmény foglalkozott. Azonban nem fedezhető fel olyan mozgalom, amely a büntető per másik kiszolgáltatott szereplőjének, a tanúnak az érdekében lépne fel.
Magyarországon a büntetőügyekben tanúként évente több százezer embert hallgatnak ki. A tanú megfenyegetése, zsarolása, megfélemlítése hazánkban sem számít új jelenségnek, azonban a szervezett bűnözés kialakulásával az utóbbi évtizedekben különösen elharapódzott.
A kontinentális jogrendszerekben szinte örök idők óta elfogadott elvi tétel a tanúzási kötelezettség, szemben a terhelti vallomással, amelynek megtagadása az utóbbi száz év során alanyi joggá formálódott. Ma minden büntető perrendtartás úgy tekinti, hogy a tanúzás az állami igazságszolgáltatás érdekei által megteremtett kikényszeríthető, általános – vagyis mindenkire kiterjedő – kötelezettség, amely szerint a büntetőeljárásban, a bűncselekmény felderítése során az állami igazságszolgáltatási szerveket mindenki feltétel nélkül köteles segíteni. Ez alól csak néhány kivétel létezik, amelyeket mint tanúzási akadályokat minden büntetőeljárási törvény ismer. E feltétel-nélküliség következménye, hogy a tanú az eljárás tárgyává válik, akinek csupán kötelezettségei vannak. A tanú vallomása a bizonyítási eszközök sorában a többivel egyenrangúként szerepel, azonban „nem csak egy a sorban”, hanem mindig is az egyik legfontosabb bizonyítási eszköz volt. Hazánkban már Werbőczy István Hármaskönyve, az 1514-es Tripartitum is szól a tanúzási kötelezettségről, kiemelve a megfélemlítés nélküli, szabad vallomástételt. A tanúvallomás különösen V. Károly büntető törvénykönyve, az 1533–as Constitutio Criminalis Carolina óta az egyik legfontosabb bizonyítási eszköz. Ezért nem lehet úgy kezelni a tanút, mint az eljárás tárgyát, akikből kipréselik az eljárás szempontjából releváns tényeket, azután magára hagyják és kiszolgáltatják a bűnözőnek, aki ellen tanúskodott. Emiatt az utóbbi években a tanúvédelem intézménye az európai országok igazságszolgáltatási rendszereinek egyik fő kérdésévé vált. A terhelő tanúk befolyásolása valószínűleg már az intézmény gyökereihez is visszavezethető, de a manapság megfigyelhető tömeges és rendszeres megfélemlítés új keletű, és a szervezett bűnözés nemzetközi térhódításával függ össze. A maffiával, a terrorizmussal és a kábítószer–kereskedelemmel kapcsolatos büntetőperek hívták fel a figyelmet a tanúvédelem hiányosságaira. A bűnszervezetek kifinomult módszerekkel rendelkeznek nemcsak a bűncselekmények elkövetése tekintetében, hanem nyomaik eltüntetésének eszközeit tekintve is, beleértve az esetleges szemtanúk „elhallgattatását”. Ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy a védelem híján lévő tanú, - akinek személye teljesen azonosítható -, nem szívesen vállalja az áldozati bárány szerepét.