Dolgozatomban a terhelti vallomást mint személyi bizonyítékot a büntetőeljárásban témát fejtem ki. Mivel több évtizede a rendőrség kötelékében dolgozom bűnügyi szakterületen, ezért jelen munkám specifikumát a nyomozás során jelen lévő terhelt vallomása képezi, mert abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy több alkalommal vehettem részt kihallgatásokon. Nem véletlen, hogy a szakdolgozatom Visinszkij alaptézisével kezdődik, hisz megtapasztaltam, hogy a nyomozás során a hatóság a terheltet igyekszik megnyerni magának, de az odavezető úttal is foglalkozom: a konszenzus kialakulásának folyamatával is. Ez a folyamat mint látjuk, jogi és kriminalisztikai jellegű. A terhelti együttműködés jelentősége a kötött bizonyítás korában gyökerezik, amihez az orosz jogtudós visszanyúlt. Az együttműködés nemcsak az igazságnak megfelelő tényállás megállapításában, az igazságos jogkövetkezmények meghatározásában, de nem elhanyagolhatóan az igazságszolgáltatás opportunitásában is szerepet kap. Mára a beismerés csak akkor érvényes, ha illeszkedik a bizonyítékok összességéhez, és azt a terhelt önszántából tette meg. A beismerő vallomás alternatívája a modern büntetőeljárásban a terhelt érdekeltté tétele, a terhelti együttműködés, ám annak jelentőségét cseppet sem elvetve. Aktualitásként felteszem a kérdést, hogy a jogalkotó a 2017. évi XC. törvény hatályba lépését követően elérte-e a célját, amit szeretett volna? Vajon terhelt inkább beismer csak azért, hogy "szabaduljon" a büntetőeljárás alól abban reménykedve, talán úgy "olcsóbban" megússza? Mindezekre komplex választ szeretnék nyújtani, ezért a jogtudomány eredményein kívül a kihallgatások taktikájának gyakorlatát is szemléltetem.