Napjainkban Európa-szerte az érdeklődés középpontjában állnak a fiduciárius ügyletek, melyek már a római jogban is és napjainkban is komplex intézményként jelentek meg. A fiduciárius ügyletekkel kapcsolatos nehézséget az okozza, hogy a jogintézmény már a római jogban is viszonylag korán megszűnt, s a 19. században történő újra felfedezésük óta sem tekinthetők egyszerű jogintézménynek, hiszen alkalmazhatóságuk lehetősége egyrészt országonként és jogrendszerenként változik, másrészt nincsenek egyértelműen szabályozva a törvényekben, így a fiduciárius ügyletek megértése, és római jogi gyökereinek feltárása tekintetében egy rendkívül összetett problémáról beszélhetünk. A fiduciárius ügyletek körében alapvetően a biztosítéki tulajdon-átruházás intézményét vizsgálom meg, hiszen egyrészt ez a jogintézmény tekinthető a fiduciárius ügyletek római jogi alapköveként szolgáló fiducia cum creditore modernkori változatának, másrészt a fiduciárius ügyletek alapvető jellegzetességei – a felek közötti bizalom kérdése, valamint a jogintézmény gazdasági relevanciája – is ennek a jogintézménynek a történelmi gyökereiből erednek. A biztosítéki tulajdon-átruházás alkalmazása lehetőségének a problémáját napjainkban leginkább a zálogjogi szabályokkal való szembenállása jelenti, hiszen a felek sok esetben a forgalom biztonsága és a gazdasági élet védelme érdekében hosszú idő alatt kidolgozott, és egységesen alkalmazandó zálogjogi szabályok részleges mellőzésével próbálnak egy alternatív megoldást találni a megfelelő biztosíték megteremtésére. A bizalmi ügyletek ezen fajtája rendkívül gyakori a mind a német, mind pedig a svájci jogban, ami pedig véleményem szerint azt a kérdést veti fel, hogy a magyar próbálkozások, valamint más nemzeti megoldások esetleg nem elegendőek-e ahhoz, hogy a későbbi jogrendszerekben már egy ténylegesen elfogadott, és a kodifikációk törvényszövegébe beemelt jogintézményről beszéljünk.